Míg mindent le nem rágtak rólad
a tűrhetetlenné vált tények
mindaddig vigasz a maholnap
s a meghalás merő merénylet.

Ott találok rád, hol már nem reméllek,
mikor már nem követlek, utólérlek,
csak át kell lépnem sorsom peremén.

Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények.

Nem nehéz észrevenni a különlegeset, ha sok szart hajigált az utunkba az élet.

Minden bánat, minden unalom elpárolog a lélekből, ha egy rögeszme balzsamos ellenszerével gyógyítjuk. Ti, akik már nem tudtok inni a gyönyör serlegéből (ahogyan azt minden időkben nevezik), kezdjetek el gyűjteni valamit, akármit (gyűjtöttek már falragaszokat is!), és megtaláljátok a színarany boldogságot - aprópénzre váltva. A rögeszme gondolattá magasztosult gyönyör!

Mégis, van, ami jobb, ha mindig csak lehetőség marad.

Az lehet erőt adó, ha rádöbbenünk, akármilyen szegények, betegek vagy öregek vagyunk, micsoda óriási kincs van a birtokunkban a tiszta tudatunk és értelmi képességeink révén. Még együtt vagyunk a világgal, és szellemi erőink révén még alakíthatjuk magunkat és kapcsolatainkat. Ez a perspektívaváltás gyógyír lehet a lehangolódás, a depresszió ellen. A remény záloga lehet, hogy ami bánt bennünket, az még megváltoz/tat/hat/ó.

Sok fanatikus a vallást is úgy használja, mint a részeges az italt. S ez éppolyan veszedelmes, mint az alkoholizmus: képes kiemelni az embert sorsából, fölemeli, lebegteti, látszatörömöket is ad... de utána vissza kell hullani lelkének megoldhatatlan gondjai közé.

Aki megunta már keresni
hányféle isten hol lakik
a holnapért nem tudna élni -
megpróbál holnapig.

Vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.

Valaminek a vége mindig egy másik dologhoz vezet - a kezdethez.

Még reggel, amikor szólni kezd a csend:
madárdal hangzik, és tűnnek az árnyak,
átjár a drága, vigasztaló tudat,
hogy egyedül is - ott vagyok Tenálad!

Mindig úgy gondoltam, a kutyák valamiképpen segítenek megélni a jelen pillanatot. Ha velük foglalkozunk, nem aggódunk sem a múlt, sem a jövő miatt, nem vágyunk semmire, megszáll minket a nyugalom, s felismerhetjük létünk igazi valóságát.

Ha olyasvalakire gondolunk, akit szerettünk és elvesztettünk, újra együtt lehetünk vele. A többi nem számít.

A regény világa világunk korrekciója, az ember szíve vágya szerint.