A szerelem törékeny és mulandó érzés csupán, két ember egymásra találása, összekapcsolódása és meg nem szakadó párbeszéde egy harmadik tárgyról: a világnak e kapcsolatban létrejött teljességéről - de mulandóságának reszketegségében, e folytonosan vibráló gyertyafényben mégis minden pillanatában elmúlhatatlanul örök. Zuhatag, mely magával sodorja életünket, folyam, áradás a kezdettől az elmúlásig, de benne az idő gömbölyű cseppekké válik, minden pillanat önmagába fordult kör, szivárványos buborék, mely magába zárja a világot, és gyöngy is, melyet a világ izzad ki magából; gyönggyé lett verejték a világ bőrén, a szenvedés verítéke, hiszen a szerelem mindig szenvedés, boldogsága is az: a túlfokozottság szenvedése, az élet átemelése a lét közegébe.

A szem, amely látja a világot, a szem teremti látvánnyá. Formába rendezi: kivetített, szem - vagy lélek - teremtette formába. A látás - éppen azért - nem csak befogadás: teremtés is. És mindaz, amit látunk, nem csak a külső, hanem belső világunknak is része. Kivetítés és befogadás: kiröppenés és visszatérés létezésünk fészkébe.

Gyötrelem volt, de öröm is hiányod
hisz benne voltál. Ha a meghalás
görcsében emléked is semmivé lesz
s felszívódsz az áttetsző szenvedésben

Haldoklik szerelmem. Jobban szeretlek
most, hogy kialszik, s véle magam is.
Ez nem a láng utolsó lobbanása

Téged, nem mást, nem magamat szerettem
e szerelemben. Érted odaadtam
halálom békéjét, életemet.
Hogy rontottad meg tisztaságomat?
Hogy lett sárrá, mi kristályragyogás volt?
Mikor lettem gyilkos, ki egykor áldozat?

A gyászon áttűnik a szerelem.
És azon, aki él, az, aki meghalt.
A kettős lét mint fátyolszöveten

Ez a gyász: jelenléted és hiányod.
Hogy holtodban halálom szenvedem.
Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát.
Hogy azt remélem, mi reménytelen.

A Te halálod valóság - a sorsod
az én sorsomban bevégeztetett.
Nekem csak az maradt, hogy ott, hol nem vagy
s nem is leszel soha, keresselek.

Valaha régen igaz volt halálod.
Szakadásig fájt az üszkösödött
seb szívemen - de most árnyként bolyongok
kettős halálunk holdjai között.

Sírod szélén fekszem. Üres a párnád.
Álmomban még tapogatom helyed.
Mint homok a homorú forma vázát
ürességed betölti testemet.

Nem csak jövőmet vitte el halálod -
múltam zárja koporsófödeled -
a víz kimosta, nyomtalan kioldta
testem korallvázából nemlétedet.

Mint hajnalban a csillag, eltűnik
az áttetsző időben csillogásod.
De újraszüli létezésemet
napról napra hiányod.

Eltűntél e túltelített világban
mely kristályossá dermedt nélküled.
Felfoghatatlan zengés a teremtés
s benne a lét mind félelmetesebb.

Az idő elsodorja létezésünk.
De mint tajték a sziklafalon
kirajzolódik múltunkból az emlék
egy más boltozaton.

Ott találok rád, hol már nem reméllek,
mikor már nem követlek, utólérlek,
csak át kell lépnem sorsom peremén.