Nem a hit alapította-e meg az Istentől kiadott parancsolatokban a családi életet, apa és anya szeretetét, mely végkifejlődésében a haza szeretetében dicsőül meg? Nem a hit parancsolatja védi-e meg a gyöngét az erős ellen, a becsületest az álnok ellen? Nem a hit parancsolatja emeli-e ki a nőt állati alárendeltségéből, hisz a hit nélkül a nő csak kéjre, szolgálattevésre rendelt asszonyi állatja a férfinak: a hit adott neki emberi jogokat, a hit nemesítette meg a szerelmet: állati ösztön helyett magas hivatást tűzve ki céljául.

Az istenhit visszaszorulásával párhuzamosan sokan azt gondolták, hogy a józan ész és a tiszta tudás diadalmenete kezdődhetik el, amely a vallást és a költészetet hirtelen helyettesítheti. Nem ez történt. Nem az ésszerűség növekedett a világban, hanem a zavarodottság.

Csak a vallás állítja magáról, hogy a bizonyosságot hirdeti. Más szóval: csak a hit mentes a kételyektől, de a hívők közül szemlátomást csak keveseket zavar, hogy ahány vallás, mind-mind más megoldást kínál.

A történelem során soha semmiről nem derült még ki, hogy a vallás adja rá helyes magyarázatot. Miért kellene azt gondolnunk, hogy megfelelő választ tud adni bármire, amit jelenleg még nem értünk?

A gyerekeket pokolról tanítani molesztálás. Csak a halál utáni örök boldogság vagy szenvedés ellenőrizhetetlen képe bírhat rá amúgy szerető szülőket, hogy ilyesmivel ijesztgessék gyermekeiket.

A gondolat, hogy a bizonyíték nélküli hit erény, nem csak arra készteti az embereket, hogy vakon bízzanak a vallási vezetőikben. Ahhoz is alapot szolgáltat, hogy bárki másban vakon bízzanak - olyanokban is, akik meg akarják lopni őket.

A kereszténység nem szabadít meg a dühtől. A kereszténység gyakran éppen hogy élteti a düh lángjait.

Nincs több okod azt hinni, hogy a te hited igaz, mint bármelyik másik hívőnek. Természetesen tudsz idézni fejezeteket és verseket, mint ahogy azok is tudnak, akik másképp értelmezik a hitbéli dolgokat. Ilyen a fejezetek és a versek természete: alá lehet támasztani velük szinte bármilyen értelmezést, amivel az ember előhozakodik.

Kételkedés útján találsz rá Istenre.

Ha minden erkölcs Istentől származik, mit jelent abban hinni, hogy "Isten jó"? Nem tautológia ez? Ha a Sátán nyerte volna a végső harcot (a spoiler az, hogy nem ő nyert), legyőzte volna Istent, és ő vált volna a legerősebb hatalommá az Univerzumban, nem ő lenne a mi Istenünk? Találkoznánk az új főnökkel, és ugyanúgy jónak mondanánk - definíciószerűen.

Megvetve, oh Isten, törvényedet:
Kicsúfolám hatalmad, létedet!
Igaz vagy s rettentő, midőn magad
A tagadóval megösmérteted!
Ki lázadón reád fegyvert fogék:
Saját szivembe mélyedt fegyverem...
A mélységből kiáltok: könyörülj!
Im bünbánatban mellemet verem.

A tájékozatlanok erőteljes nézetei - különösen a vallásos alapúak, amelyek valamiért különleges bánásmódban részesülnek - természetesen csak előítéletek, és nem helyesebbek, mint az én, a te vagy bárki más véleménye olyan témában, amihez nem értünk.

A Természet Bibliája nem mond nekünk semmit a jövő életről, csak a jelenlegiről. Nem ígér túlvilági életet; még halványan sem jelez ilyesmit. Éppúgy nem üzen nekünk semmit, mint a tudós az életben maradt baktériumoknak, amikor egy milliárdot forral halálra egy gyűszűnyi edénykében. A baktériumok biztosan megtalálják benne az üzenetet, ha van szószékük.

Ha valaki venné a fáradságot megvizsgálni, hogy a keresztény - vagy bármely vallási - moralitás mit követel, meglepődne, hogy 180 fokban ellentétes azzal, amit most normálisnak és követendőnek tartunk, és látná - függetlenül attól, hogy a keresztény vagy a kortárs moralitás a "helyes" -, hogy az előbbi miért irreleváns az utóbbi számára.

A könyvnyomtatás kora előtti időben egyszerű hitszakadásnak számított volna a reformáció; a könyvnyomtatás forradalommá érlelte.