Üzenetem hozzád, ifjúság:
csak egy út van, mi biztosan vezet!
Keresd meg az Igazság fényénél,
el ne tékozold kibomló életed.
Küzdj bátran, harcolj és csatázz!
Lesz kemény ütközet, de győzni kell!
Van, aki segít, elkísér utadon,
minden veszélyen át:
az Isten, ha hiszel!

A hithű katolikusok olyanok, akár a kisgyerekek, akik azt gondolják, a ragtapasz elmulasztja a sebet.

Mindig is irigyeltem a megrögzötten vallásos embereket, akik imádkozva néznek szembe a nehézségekkel, és tudják, a végén minden rendbe jön. Bármennyire is tudománytalannak hangzik, igazán jó lenne felelősségünk és fájdalmaink súlyát valaki más szélesebb vállára helyezni.

Kitől kapjuk a vallást? A szüleink megpróbálnak agymosást végezni rajtunk négy-öt éves korunkban, amikor a legfogékonyabbak vagyunk a fantasztikus történetekre. Felszólítanak, hogy hinnünk kell Istenben, mi pedig engedelmeskedünk.

Nem kell elfogadnunk egymás hitét... de el kell fogadnunk, hogy mindenkinek joga van abban hinni, amiben hinni szeretne.

Jézus nem volt keresztény, Buddha nem volt buddhista, Mohamed pedig nem volt mohamedán.

Egy valóban az evangélium szerint működő egyház formája csak a mindig nyitott kapukkal váró befogadó otthon lehet. A zárt kapus templomokat - plébániákat és intézményeket - nem lehet templomnak tartani, hanem múzeumnak kell hívni!

Ha a végletekig karikírozzuk, a vallásos kalmárszellem számára Isten olyan, mint a Mikulás, az ördög pedig, mint a krampusz. Isten mindenféle jókat szolgáltat annak, aki megérdemli (cukrot, diót, mogyorót), aki viszont rosszul viselkedik, annak a krampusz hoz virgácsot.

A tudomány történetében egészen Galilei hírhedt pere óta hangoztatják, hogy a tudományos igazság összeegyeztethetetlen a világ vallásos értelmezésével. Bár meg vagyok győződve arról, hogy a tudományos igazság a maga területén legyőzhetetlen, soha nem tartottam lehetségesnek, hogy a vallásos gondolkodás tartalmát elvessem, mint az emberiség tudatának egy idejétmúlt részét, melynek mostantól búcsút kellene intenünk. Életem során ezért újból és újból arra kényszerültem, hogy a két gondolkodási terület kapcsolatáról elmélkedjek, mert soha nem kételkedtem annak valóságában, melyre mutatnak.

Szent iratokat bálványozni olyan, mint papírpénzt enni.

A kereszténység nagy támasz abban, hogy a szeretetet ne csak kapni akarjuk, hanem adni is, akár viszonzás nélkül.

A keresztény tanítás nem a gyerekcsinálást tartja az élet céljának, hiszen Isten minden embert egyedi, önálló személynek teremt, s e szempontból mindegy, hogy az illető egy lánc végpontja vagy közbülső pontja-e.

A vallás olyan, mint egy autó, régiónként más alapfelszereltséggel, és mindig az ott élők igényéhez igazítva.

Ha őszintén szereted Istent, nem kéne, hogy az legyen a célod, hogy minél jobban megértsd őt? Amikor több különböző Istennel kapcsolatos véleménnyel találkozol, nem kellene kérdéseket feltenned, bizonyítékok után kutatnod, és kitalálnod, hogy melyik az az egy, amelyik a legvalószínűbben igaz? Nem tűnik úgy, hogy sértés Istennel szemben, ha úgy teszel, mintha nem számítana? Igen mély különbségek vannak a különböző vallások között, egyáltalán nem magától értetődőek, és nem lehet mindegyiknek igaza. (Jóllehet, ahogy az ateisták szeretnek rámutatni, az viszont lehetséges, hogy mindegyik téved.)

Ha megvizsgálod a világról szerzett tudásunk történetét, egy jól észrevehető mintát találsz. A dolgok természetes magyarázata mindig felváltotta a természetfelettit. Mint egy úthenger. Miért kel fel és megy le a nap? Honnan jön a vihar és a villámok? Miért leszünk betegek? Miért hasonlítunk a szüleinkre? Hogyan jött létre az élővilág komplexitása? És a sort folytathatnám. Ezekre a dolgokra egyszer mind a vallás adott magyarázatot, de ahogy jobban megértettük a világ működését, megtanultuk gondosabban megfigyelni, a valláson alapuló magyarázatokat fizikai ok-okozatra épülő magyarázatok váltották fel. Következetesen. Alaposan. Mint egy úthenger.