Megvetve, oh Isten, törvényedet:
Kicsúfolám hatalmad, létedet!
Igaz vagy s rettentő, midőn magad
A tagadóval megösmérteted!
Ki lázadón reád fegyvert fogék:
Saját szivembe mélyedt fegyverem...
A mélységből kiáltok: könyörülj!
Im bünbánatban mellemet verem.

Csapongó kedv a táncteremben!
Hol a kedélyes nősereg
Egymás arcát, mezét, családját
Ajk-pittyegetve szólja meg;
Hol annyi drága rizspor elfogy...
És sok mámorban pihegő
Leány a másvilágra táncol...
Oh boldog farsangi idő!

Ki egykor, mint én, oly boldog vala,
S többé reménye sincs, hogy az lehet:
Annak felejtés ad csak enyhülést,
Nem a te képed, jó emlékezet!

Boldog, ki várja a telet
Egy szebb tavasz reményivel!

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten.

Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Munkásság az élet sója,
A romlástól mely megójja;
S csak az, aki nem hevert:
Várhat áldást és sikert.

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!