Amíg idő van, van még remény is.

Az emberi szívek alján a várakozás és a reménykedés lappangott, mint a ligeti menazsériából megszökött puma a gödöllői erdőben, s akármilyen nyájas és fegyelmezett volt az emberi külvilág, soha nem lehetett tudni, miféle várakozás rejtőzik sűrűjében.

A remény gyakran áll a tett útjában.

Nem igaz, hogy a szenvedés örök. A tél hatalom, de örökké tartó hatalom nincsen.

A megkínzott szerelem is csodává válhatik. A tél tavasszá. A felleg kikéklő éggé. Csak hinni kell.

Mennyire együgyű tud lenni az ember, ha reményt neszel. Képes akár hosszan szenvedni, tűrni vagy várni olyan önfeledt pillanatokért, melyekből összesen egy napnyi sem gyűlik össze az élete során.

Semmit, amit megtenni érdemes, nem valósíthatunk meg az életünk alatt; ezért a remény az, ami megmenthet minket. Semmi, ami igaz, vagy gyönyörű, vagy jó, nem nyeri el teljes értelmét a pillanatnyi történelmi környezetben; ezért a hit az, ami megmenthet minket. Semmi, amit teszünk, legyen az bármilyen erkölcsös is, nem hajtható végre egyedül; ezért a szeretet az, ami megmenthet minket.

Hinni kell abban, hogy az alagút végén valami olyan dolog vár minket, amely valamiképpen megoldja a problémáinkat, ez az illúzió.

Nagy úr a remény, sok a tartománya, sokfelé is jár, de én már régen találkoztam vele. Talán föl se ismerném.

A végtelen szerelem és a mély fájdalom, ki tudja, milyen csodákat visz véghez.

Ne feledd: mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka.

Minden fejjel, karral és lábbal rendelkező ember úgy született erre a világra, hogy remény volt a szívében.

Remény. Olyan, mint egy csepp tiszta méz, tavasszal virágzó tulipánmező. Friss eső, suttogott ígéret, felhőtlen ég, a tökéletes írásjel a mondat végén.

Reménykedj a legjobban, de számíts a legrosszabbra!

A remény tartja egyenesben az embert, hogy emelt fővel nézzen szembe a jövővel.