Egyetlen napsugár is elég, hogy elkergesse az árnyakat.

Azt mondják, amíg élünk, remélünk, és nincs is ezzel bajom, de én a fordítottjában is hiszek. Amíg remélünk, élünk.

Az alig pislákoló reménysugár is megéri a fáradtságot.

Ha nehéz is, ha kemény leckét adott is a tapasztalat, ha drágán kell is fizetni a tévedésért, mindig újra lehet kezdeni.

Senki nem reménykedhetik a diadalban, ha nem áll készen arra, hogy eszköz legyen az istenek kezében, akik a világot formálják.

Indulj a semmiből, és ebből a semmiből, ebből a kiúttalanból kirajzolódik majd egy út!

Ha végképp semmi remény, kétszeresen kell reménykedni.

Szomorú az én lelkem mindhalálig.
Szomorú, s elhagyott, mert hittelen.
Jöjj, drága ember, beszélgess velem,
Szódra szívem rossz kérge tán lemállik.

A remény olyan, akár a tükörkép a vízen. Megvan, aztán hirtelen elvész, elsodorják a változó események hullámfodrai. Eltűnik, de maga után hagy egy alig észrevehető ízt, ott pislákol valahol a tudat mélyén, és egy idő után kialudt érzelmek sima felületén újból megjelenik csalóka képe.

Furcsa érzés a remény. A józan ész ellentéte. Időnként erőt önt belénk, néha pedig gátol abban, hogy szembenézzünk lényeges dolgokkal. Meggondolatlan lépéseink igazolására használjuk, de elkergetjük, ha hatásos érv lehet egy komoly döntés meghozatalában.

A remény, fiam, veszélyes dolog. Rettenetesebb dolog, mint az emberi butaság.

Azt mondják, az ember nem élhet remény nélkül. Nos, nem is él, hanem meghal.

Amikor már nem létezik az a világ, ahová vissza tudnál térni, bíznod kell a szerencsédben.

Remény nélkül nem lehet élni. Néha már sajnálom, hogy nem hiszek Istenben. Ha hinnék, bízhatnék benne, és azt is gondolhatnám, hogy a Gondviselés mérte rám ezt a megpróbáltatást.

Mi másról szól az emberi élet a maga meztelenségében, mint a reményről? Mi másról, mint a szeretetről, amit az emberek, a világ legszerencsétlenebbje is, a legmeggyötörtebbek is, nyújtani képesek egymásnak?