Nem csak hazudni hiba, hanem az is: ha elhisszük azt.

Ha valamennyien ugyanazt a hazugságot mondják és kitartanak mellette, akkor az annyi, mintha igaz volna.

Az önáltatás mélyebben gyökerezik, mint amikor másoknak hazudunk.

Tudatosul bennem, hogyan épülnek egymásra a hazugságok. Úgy fedik el az igazságot, mint a festékrétegek, egyik a másik után, míg már azt is elfelejtettük, milyen színnel kezdtünk.

Az emberek általában teli szájjal zabálják a kellemes hazugságot, viszont csak cseppenként nyelegetik a keserű igazságot.

A hazugság nem csak az, amit kimondunk, hanem az élet, amit élünk.

A hazugságok kanos kis szemetek, úgy szaporodnak, mint a nyulak és ugyanolyan őrülten ugrándoznak jobbra-balra, az embernek igyekeznie kell számon tartani őket.

Ha nem hazudunk egymásnak, talán megkönnyítjük az életünket, vélhetően éppen annyival, amennyivel megnehezítjük. Hosszú távon mégis ez tűnik épelméjű befektetésnek.

Annyira könnyű hazudni. És még rosszabb, ahogy azokhoz a hazugságokhoz ragaszkodunk. Illúzióért könyörgünk, hogy ne kelljen szembenéznünk az igazsággal, és ne kelljen egyedül éreznünk magunkat.

Ha mi és a másik álarcot visel, az nem kapcsolat, hanem álarcosbál. Amennyiben ezt viccesnek találjuk, és jól szórakozunk a maszkokon és a játékokon, akkor örüljünk neki! A tapasztalat azonban sajnos azt mutatja, hogy ezek az álarcosbálok szomorúak és lehangolóak szoktak lenni. Nem egyesítenek, hanem szétválasztanak, nem késztetnek álmodozásra, hanem nem hagynak aludni.

Nem az a fontos, hogy igaz legyen, csak beszéljenek rólam.

A komoly hazugságokhoz fel kell készülni lelkileg, legalábbis amíg az ember fiatal.

Mindenki hazudik, mindenki burokban él, titkok és hazugságok, egók és egymásnak teremtett illúzióképek mátrixában lebegünk.

A hazugság, a füllentés elől nem lehet elmenekülni. Vagy talán így jobb. Egy rövid ideig sikerülhet, de aztán, mikor nem várod, újból kivirágzik, s ekkor már nem olyan engedelmesnek, ártalmatlannak tűnik, mint abban a pillanatban, mikor elmesélted, kitaláltad.

Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé.