Halálom napja a legbensőségesebb magányom.

Mindenki úgy hal meg, ahogy élt, ahogy gondolkodott. Halálában is saját személyiségét hordozza.

Kinek könnyebb vajon? Annak, aki hisz Istenben, vagy annak, aki félvállról veszi az egészet? A hit bátorít, mi azonban tudjuk, hogy nincs mitől félnünk. Csak akkor rossz a halál, ha elmulaszt valamit az ember. Csak akkor rossz, ha soká tart, s annyira fáj, hogy az ember elveszti a méltóságát.

Az élet teljes érzése a halál tudatának pillanatában kezdődik. Minden egyéb addig csak eszközöcske, tehetetlen játék.

Születésben és halálban minden ember hasonlóvá válik.

A halál pillanatában az ember elereszt mindent, a tenyeréből kihullajt mindent, és nem kíván megragadni semmit.

A halál bennünk van, pontosan úgy, mint egy kis gyermek az anya testében. Éppen úgy fejlődik, mint a magzat. A haláltól a legerősebb férfiak is nőiesek lesznek - a pillanatban, mikor először észlelik, hogy termékenyek lettek és magukba fogadták, testükben érlelik a halált, arckifejezésük különösen elváltozik. Mord arcok is lágyak lesznek; mint az asszonyok arca, mikor megtudják, hogy gyermekük lesz.

Az öngyilkosságba mindig két ember hal bele. Éppen ez az értelme.

Hol vagy? Ó, nem tudom! Mi rejt?
Magasság? Mélység? Van-e ég?
A tarka földi színpadon túl
elindulok mégis Feléd.

Egy szép napon halott és elfojtott álmaink elnehezítik a levegőt, hogy alig tudunk lélegezni, és elkezdjük kívánni a halált, a halált, amely megszabadít a bizonyosságainktól, elfoglaltságainktól és azoktól a rettenetes, békés vasárnap délutánoktól.

Odaát vár a határtalan,
ott majd nem lesz ajkam, poharam,

Nézd, az üvegben e kis szürke por
hogyan pereg.
Hinnéd, hogy ember volt valamikor
és szeretett?

A megsemmisülés nem kelt bennem rettegést, hiszen kipróbáltam már, mielőtt megszülettem.

Mibe e sárlepett
Szem belelát,
Aminek tükre lett
A végső rémület:
A túlvilág.

Az élet titka: "a halál előtt meghalni", és rájönni, hogy nem létezik halál.