Nem halott az, mi fekszik örökkön,
A halál sem ér át végtelen időkön.

- Morella?!
S kicsoda, ördögebb még az ördögnél, torzította el gyermekem vonásait, s hintette el rajtuk a halál színét, amint megrezzenve alig hallható hangomtól, földről az égre fordítá üveges szemét, s előrebukva őseink sírboltjának fekete kockáira, felelte:
- Itt vagyok!

Amikor eljön a halál, mindig bejelentés nélkül érkezik, mindig kegyetlen és vérszomjas. Értelmetlen és abszurd.

Vannak halottak, akik elevenen állnak mögötted,
és vannak élők, akikre régen
rádőlt a föld.

Az élet felszálló ágának célt és értelmet tulajdonítunk, de vajon a leszálló ágának miért nem? Az ember születése jelentőséggel terhes, de vajon a halála miért nem?

Amiért élni jó volt
még nem lesz rossz meghalni
attól hogy élni rossz volt
a halál nem megoldás.

Megszülettem és halálra
ítéltél.
Nem hibáztatlak.

Tudomást sem veszek róla,
de távoli tájakon
már körvonalazódik a halálom.

A gyermek nyugszik anyja méhén,
a hulla fekszik sírja mélyén -
oly egy a kezdet és a vég.

Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.

Úgy fogok meghalni
hogy még az utolsó
sóhajtásomat is
visszafogja...

Világosan kell látnunk, hogy bármikor meghalhatunk, és úgy kell berendeznünk az életünket, hogy ezzel a realitással számolunk.

Az élet kellemes. A halál békés. Az átmenet az, ami problémás.

Megáll egy percre a dolog zaja,
Elszáll egy ember könnyes sóhaja,
Két éhes gyermek ágyán felriad.

Kaszálják már a réteket -

Szénaillatú életed

nyomát felveri a bürök.

- A nap feletted is sütött.