Az emberi élet - úgy érzem - csak kívülről nézve hat egyenes vonalnak, mely a bölcsőtől a sírig vezet s ott megszakad. Pontosabban: a fizikai halál nem azonos a valódi halállal. Úgy érzem, mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk: amikor "belehalunk" egy fölismerés, egy igazság, egy öröm vagy akár egy nagy bánat átélésébe. Amikor megfeledkezünk önmagunkról, s mégis végtelenszer megsokszorozva visszakapjuk önmagunkat.

A tengerbe vissza-visszatérő vizek "belehalnak" a tengerbe. Valójában azonban nem szűnnek meg - csupán hazatalálnak. E "paradoxon" talán legszebb és legmegvilágítóbb képe, hasonlata a halálnak.

A halál nem létezik. Hogyan is létezne halál, amikor minden az Istenség része? A lélek sohasem hal meg, a test pedig igazából sohasem élő.

Mindenkiért eljön egyszer a halál, de én világéletemben hittem abban, hogy az én esetemben majd kivételt tesz.

Kell, hogy a halálnak fátyola a sírnak szemérme legyen. Itt nincs fátyol, nincs szemérem. Ez cinikus, nyílt rohadás. Vakmerőség a haláltól, hogy ilyen nyíltan mutatja művét. Megsérti a derült természetet, ha műhelyén, a síron kívül dolgozik. E lényt kifosztották. Kifosztani egy kifosztottat: könyörtelen befejezés. Nem volt már a csontjában velő, bél nem volt hasában, hangja nem volt torkában. A holttest zseb, melyet a halál kifordít és kiürít. Ha valaha volt egyénisége, most hol van? Talán még ott van, de ezt elgondolni is rettenetes. Valami imbolygó, valami megláncolt körül, lehet-e ennél gyászosabbat elképzelni a sötétben?

Az élet sokkal nagyobb dolog annál, semhogy vége lehessen, amíg utolsót nem lélegzünk.

Kinőtt remény, kopott fohász,
koponyacsont vitrin alatt,
tágult tüdő, vad pokoljárás,
egyetlen végső pillanat,
talán az a ledőlt torony,
talán a vonuló vihar...

vagyok a rögök útja még,
a hang ölel - és belehal...

Lassan, nagyon lassan felült, s közben minden mozdulattal rácsodálkozott élő önmagára - úgy érzékelte, figyelte saját eleven testét, ahogy még soha. Miért csak most fogja fel, mekkora csoda ez a gépezet: az izmok, a zsigerek, a dobogó szív? Hamarosan megszűnik létezni a teste... vagy legalábbis ő maga megszűnik létezni benne. Légzése fokozatosan lelassult, nyugodtabbá, mélyebbé vált; száraz volt a szája és a torka, de az volt a szeme is.

A bánat és a fájdalom mérhetetlen. Határát a halál szabja meg.

Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött
a függönyön, amely únt gát, előtte függött...
S feltárult végül a való hidegen: és

A világ így ér véget
Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.

A halál végez egy élettel, de nem végez egy kapcsolattal: az küszködik tovább a túlélő gondolatvilágában - megoldást keres, de lehet, hogy nem találja meg soha.

A halál garantáltan jó színben tünteti fel az utolsó munkádat.

Tőlem még olyan szellemes válasz sem telik, mint Newtontól, a nagy tudóstól, aki mélyen hívő ember volt. Valaki gúnyosan kérdezte tőle: "Aztán hogyan szedi össze életre az Isten egyszer a halottakat?" A nagy tudós benyúlt egy fiókba, kivett egy dobozt, abból egy marék vasreszeléket és szétszórta az asztalon.
- Szedje össze - mondta az idegennek.
- Nem tudom - felelte az. Erre a tudós kivett a zsebéből egy mágnest, és a vasreszelék fölé tartotta. Mind hozzácsapódott. Egy szempillantás alatt, az utolsó szemig.
- Nos, valahogy így! - felelte szerényen a tudós.
- Engem máris magához vonzott.

Apró, parányi életed
hatalmas, óriási:
a sírásó minden lendületednek
külön fogja megásni