Attól, hogy eddig minden ember meghalt, nem biztos, hogy ezután is minden ember meg fog halni.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.

Az emberek általában akkor halnak meg, amikor éppen nem gondolják, hogy meg fognak halni.

A halál elveszi az élet ízét, ám az élet fontosabb, mint a halál.

Ami a halált illeti, nem szabad áltatni magunkat: mert ha atomokból állunk, a halál - széthullás, akkor így mindenestül szerteporlunk; ám ha valami egyéb vagyunk, például - felfoghatatlan - egység, mi lehet más a halál, mint kihunyás vagy átalakulás?

Az öngyilkos olyan gyilkos, aki önmagában öli meg a többieket.

A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.

Mily vékony az a hajszál, amin végítéletünk függ!

A halál törékeny, akár a szerelem. A halál a legszebb elképzelés bennünk, az alapelv, az édes és korláttalan ábránd, az a kicsit sem őrült gondolat, amely miatt még élhető számunkra az élet.

Nyomorúságunkon fényesség e halálközeli szépség. Amiből aztán könyveket írunk, képeket festünk és zenét szerzünk. Hogy megpróbáljuk magunkhoz szorítani a nappalt. Ujjbegyünkkel kísérjük, ameddig csak tudjuk, az idő múlását.

Azon elmélkedünk, hogyan maradjunk állva ebben a hústömegben. A föld nem olyan finnyás: kér a csontunkból.

A test és a kar nem mozdul, vagy alig. Csak az ujjak hegye remeg kissé, mint amikor egy szeretett archoz közelít. Épp nem érint semmit, főleg nem egy forró, eleven testet, hanem csak észrevétlen útitársát, a hópelyheken pókhálóját szövő halált.

Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.

Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Krisztus keresztje és a bitófa oly` rokon! És az isteni áldozat mellett oly` törpe az én áldozatom!