Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
s a parton megtörő hullám zaját;
hol virág lélegzett, fejét virág
nem emeli az erős szélbe már;
bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
lényegük általüt a százszorszépeken,
s nap felé tör, amíg csak a nap áll,
és nem vesz rajtuk erőt a halál.

A halál, ahol álmok ugyan még vannak, viszont a szerelem - az otthon, a kéz, ami a kezedre kulcsolódik, mikor a nap végén madárrajok szelik át az égboltot a Nap égett-narancssárga korongja előtt - hiányozni fog.

Lassú életű emberek voltak, akiken nem látszott, hogy öregednének, hogy legyűri őket a betegség vagy a halál, hanem csak egyre áttetszőbbé lettek az idők során, emlékekké váltak, egy letűnt kor árnyaivá, míg egészen el nem mosta őket a feledés.

Az igaz ember eltávozik, de a fénye megmarad.

Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.

Mi a fájdalmasabb, egyedül meghalni, vagy gyötrődve látni, hogy veletek hal valaki, akit szerettek?

Egy tengervízzel megtöltött palackot lezárva bedobnak a tengerbe. Ugyanaz a tengervíz benne, mint ami körülveszi. Régebben azt hittem, az a halál, ha a törékeny palack sziklához csapódik és széttörik. De most jobban tudom, a halál nem minden esetben jelenti az óceánnal való egyesülést. Sok szomorú esetben a széttört palack árnyéka még sokáig elzárhatja a tengervizet a tengertől.

Gyerekként úgy képzeljük, hogy a barátaink sosem halhatnak meg, hogy akiket ismerünk és szeretünk, örökre velünk maradnak. Aztán az élet fityiszt mutat, mégpedig olyan hirtelen és olyan egyszerűen, hogy onnantól kezdve meg azon gondolkozunk, vajon a családtagjaink és barátaink közül megéri-e bárki is épségben a holnapot.

És hunyjon el az életem,
Mert csupa-csupa kárt csinál
S ami áldás, azt temetem.

Hány éves az ember a mennyben? Mert ha odafönt tényleg a mennyország van, akkor világos, hogy ott mindenki a legjobb formájában mutatkozik. Nem hinném, hogy azok, akik öreg korukban halnak meg, mind fogatlanul és kopaszon járkálnak a felhők között. Ez persze egy csomó további kérdést vet fel. Aki felakasztotta magát, az vajon kékre püffedten, kilógó nyelvvel sétálgat? Ha a háborúban valakinek levitte a lábát egy akna, akkor féllábon csinálja végig az örökkévalóságot? Szerintem választhatsz. Kitöltöd a jelentkezési lapot, amiben megkérdik, hogy csillagos vagy felhős kilátást szeretnél-e, hogy csirkét, halat vagy mannát kérsz-e vacsorára, és hogy hány évesen szeretnél mutatkozni a többiek előtt.

Meghalni könnyű.
Élni nehezebb.

Az elkeseredett önzés hiú betetőzése, ha úgy akarjuk megsemmisíteni a világot, hogy saját énünket semmisítjük meg.

A halál után nincs visszatérés, és nem lehet megnézni, miből szálltunk ki. Bocsánatot sem lehet kérni a dologért. Nincs folytatás... A halált nem lehet uralni. Mindig ő az, aki felülkerekedik.

Ő a sötétség, amikor a fények kihunynak, a csönd, amikor a hangok elnémulnak. Övé a legapróbb bogár és a leghatalmasabb király utolsó lélegzete. Mindannyiunkat ismer, és mindannyiunkat követ, amíg nem üt az utolsó óránk.