Aki a haláltól fél - nem él.

Minden azért olyan szép, mert vége kell hogy legyen.

Mert van veszély, melyet megúszni merő nevetség és galádság.
Kit szárnyalásra szánt a sorsa, ne élje túl a zuhanását.

Mindenki fél a haláltól. Azoknak az embereknek, akik nem hisznek Istenben, nehéz dolguk van a halállal. Nehezen tudják megemészteni, hogy meghalunk, és megszűnünk létezni.

Tudod, mi van még, amit ugyancsak egyedül az ember tud? Hogy meg kell halnia. Ellenméregnek kapta a képzeletet.

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit.

Most már sose írja meg azokat a dolgokat, amiket félretett, hogy majd később írja meg őket, ha már eleget tud, s jól megírhatja. Igen, legalább meg kellett volna próbálnia. Lehet, hogy az ember sose tudja megírni, azért teszi félre őket, s halogatja a kezdést. Nos, ezt most már sose fogja megtudni.

A spanyol szólásmondás szerint tele illúziókkal halt meg. Életében nem volt ideje rá, hogy egy illúziót is elveszítsen, s arra sem, élete végén, hogy befejezze a bűnbánó fohászt.

Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta.

Csak a halál biztos, de a napja még annak sem.

Amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban.

Úgy élj, hogy ha megkapod az idézést
A vég nélküli karavánba, mely
A rejtélyes ország felé mozog,
Hol a halál csendes szobái várnak
Mindenkire, ne úgy menj, mint a rab
Kőfejtő, kit korbács hajt börtönébe,
De higgadt elszántsággal közeledj
Sírodhoz, mint ki az ágytakarót
Magára húzva szép álmokba mélyed.

Az ember az egyetlen állatfaj, amely képes tulajdon halálának a gondolatát elfogadni, és az egyetlen, amely kétségbeesik miatta. Furcsa faj, valóban: ádázul pusztítja önmagát, és ádázul küzd önnön fennmaradásáért.

Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.