Az Atya a tenyerén tart minket. A halállal áttesz bennünket a másik tenyerébe - ennyi az egész.

Megkopott delfin vagyok sivatag közepén, minden kincsem cseppnyi sós víz - az utolsó könnyem -, mit érted hullajtok, hamvadó életem...

Ha kijutsz majd a végső, túlsó partra,
szárítkozni kiülsz az örök napra.
Leszárad rólad múló földi voltod.
Boldogságod száj nélkül is
a sirályoknak elsikoltod.

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.

A halál nem semmisíti meg az életet, csak átváltoztatja.

A halál és a szerelem valahol a lélek mélyén összeérnek.

A fekete földben feketén
súlyos titokként fekszem én.

Mindentudó bőröm mindent megért:

Anyád méhébe vissza nem gurulhatsz
csak a föld méhébe hullhatsz
a vakszerencsénél is síkosabb
gödörbe
pörögve
örökre.

Ne csak a csomót, ne csak a bogot,
bogozd ki a sötét okot,
ami összebogozta
ezt a pillanatot:
az idő szőttesén
fejtsd fel a halált!

Képzeleted, mindaz, ami
beléd van préselődve,
felfalja a falánk idő,
beleiszik velődbe,
aztán eldob; a szél csak üresen
kongó konzervdobozba:
üresen kongó csontjaidba
rúghat röhögve, felzokogva.

Nemcsak érzem, de hallom, mint a hallomást:
a porlandó, percegve pergő perceket,
az elmúlást.

E forgandó világban élő forgóajtó
vagy, kit bűvészként hajt egy óriási hajtó,
s akin ki-bejár folyton élet és halál.

A halálbüntetéssel társadalmunk az emberi élet szentségét ismeri el.

Már rég megtanultam, hogy az élettel kéz a kézben jár a remény, a halál esetében pedig nincs semmi.