Emléke ragyogó, lobogó fáklya...
Villanó parázs volt, hatalmas máglya?
Feledés búja lesz holnapod ára,
hamuvá porlad el tegnapod vágya.

Arcomon pír... hópuha angyalszárny érint... De mire ocsúdna megkövült lelkem - halandó valóság szaggatott árnyai - már kínbársonyt fonnak körém... S mire kóbor könnyeim fáklyái kihunynak, a végtelen üzeni: Ember! Ember maradsz.

Sírj, csak sírj, hogy zokogás zuhatag mossa ma tisztára a lélek foltos fodrait.

Megkopott delfin vagyok sivatag közepén, minden kincsem cseppnyi sós víz - az utolsó könnyem -, mit érted hullajtok, hamvadó életem...

Ha emléked éled
mit nem talál éned
s kivár a múlt,
de sivár és rút;
mert apad a kút...

Ámuló parázs csillan a mélyben,
Szemeid tükre ma végtelent int.
Pillantás illan időben, s térben...
Lassuló szívemnek lobbanást hint.
Remegőn simítom ajkadról szavaid,
már őrjöng a vérem, s rohanna eléd...
Félelem markában emlékek hamvai,
de ölelő holnapom elindult Feléd...

Ölelj, ölelj még! Karjaid számomra a Világmindenség határát jelentik.

Emlékpolip aszalt angyala fojtogat...
Görget. Idő-szkarabeuszt majmolón.
Pörget. Letűnt múlt-masszát hajszolón.
Mint valami mínusz Isten. Rángat!
Tegnap-hóhérként emel új vádat.

Mondjam? Vagy hallgassak? A szomorú az, hogy így sincs mód a megismerésre. A megértetésre. A megértésre. Hiába minden, átalakulnak a gondolataink. Én ugyan ki akarom fejezni magam, szavakat közlök, megérted... de máris mást jelentenek. Neked is, másoknak is. Holnap már nekem is...

Mint megannyi szirom, hull a sok pehely,
A világ koldulón ásít, míg telik a kehely.
Hó-csókkal, hó-bókkal jégálmot kívánón!
Hó-csókkal, hó-bókkal jégvágyat imádón!
S már elborít mindent a szűzies fátyol,
Csillogó csendjével fehéren gyászol.

A múlt sötét árnyékát féltem...
S a jövő fényébe kiléptem.
Fénytől majdnem szenesre megégve...
Gyorsan húzódtam vissza... a sötétbe.

Szenvedéseim körfolyosóján:
révült önmagamba botlok.
Egymásnak esünk! Vívódunk:
csorbult tőreink csüggedten csendülnek.

Víz és por.
Csókolóznak egy pocsolya tetején.
Ölelkeznek, sárrá koldulva végzetük...
Arcukat egymás sarával kenik.
Álarcot akar hazug világuk.

Szőnyeggé szövöm idegszálaim.
Nyugalom-sziklát ráhelyezek.
Varázsigét suttog hús-szám...
Repülj, repülj... Szőnyeg, hozzám!

Tegnap, ma, holnap. Időtrió.
Vállalni őket? Acéldió.
Foggal-körömmel zúzom a Mát!
Keserű bele... penészt von rám.
Vágyom. A holnap ködfátyolát...
Feledés-szakadékba taszítom elmúlt napom.
Gyűlölöm. Félve ragadok új szálat.
Gombolyagból. Az életemből.