Csak egyszer halok meg, és én nem akarok lemaradni róla.

Azt mondják, mielőtt meghalsz, minden lepereg a szemed előtt. Ez igaz is. Ezt hívják életnek.

A lényeges, látja, az, hogy az ember ne legyen szabad, és töredelmesen engedelmeskedjék egy nála nagyobb csirkefogónak. Ha majd mindnyájan vétkesek leszünk, az lesz a demokrácia. Arról nem is szólva, hogy bosszút kell állnunk, kedves barátom, kényszerűen magányos halálunkért. A halálban magunk vagyunk, a szolgaság viszont közös. A többiek is megkapják a magukét, és velünk egy időben, ez a fontos. Mindnyájan együtt, végül is, de térdre hullva és lehajtott fővel.

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.

A mohamedán nő semmi sem, csak egy virág, lehull és elmúlik, lelke virágillat, elfújja a szél, és nincs többé.

Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is.

A halál olyan, mint a születés: a természet titokzatos műve. Ugyanazoknak az ősanyagoknak az egyesülése ugyanazokká.

Olyan volt, mint víz, mely nem tűr hajót,
s mit nem gyűrhet le a vihar -
mint az ár, melyet megfélemlített
feddő, szelíd szavaival.

Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.

S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás - de nincs mosoly.

A legjobb ember sem tudja megakadályozni sorsának beteljesedését: a jók korán, a gonoszak későn halnak meg.

Minden hegytetőn nyugalom van,
a facsúcsokon alig érzed a fuvallatot,
a madárkák hallgatnak az erdőben.
Várj csak, nemsokára megpihensz te is.

Mindenkinek megvan a saját halála. Egész életünkben elkísér. A születésünk pillanatában világra jön velünk a halálunk is, aztán a végén kivisz. Vállon kocogtat vagy kézen fog a halálunk, és azt mondja, gyere szépen, itt az idő.

Nem féli a halált, ki élni nem szeret.

Síromnál sírva meg ne állj!
Nem vagyok ott, nincs is halál.