Mondd el, madárka, lélek,
mért ujjongsz annyiszor:
boldogság nincs itt mélyebb,
a szerelem, a bor
nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.

Hívom a szárnyas Szerelmet -
Vissza sem köszön...
S térden esdek - érted esdek,
Érted, ó Öröm!
Én szerelmem! Mindenem!
Zörgess végre szívemen!

Az igazi nagysághoz hatalmas képzelőerőre van szükség, hogy beleéljük magunkat mások helyzetébe, és sajátunkként tudjuk megélni fájdalmukat és örömüket.

Az ember válogassa
ki a sokból barátját s kedvesét,
s ítélje a többit, ha bölcs, ha szép,
feledésre...

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
Hulló lomb vagyok én is, ne kímélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?

Arcom fagyos és fehér,
szívem dobzörgése vad:
szorítsad szíved fölé,
talán ott majd megszakad...

Első álmom rólad volt,
első álmom elrepült,
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.

Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhitatot, mit rejt a szivem,
s mi megindítaná az eget -
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.

Kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.

A gyermek nyugszik anyja méhén,
a hulla fekszik sírja mélyén -
oly egy a kezdet és a vég.

Édes dolog a barátság, kényeztető balzsam,
Száll, mint a nyugalom madara: boldogan, halkan...

Nem halt meg ő s nem szendereg -
csak az élet álmából ocsudott.

Hogy mi a szerelem? Kérdezd az élőtől, mi az, hogy élet; a hívőtől, mi az, hogy Isten.