Nincs olyan fájdalom a földön, amely ne sóvárogna együtt érző szemtanú után.

A fájdalom néha elkerülhetetlen, de a szenvedés nem. Képzeljük el, hogy boldog kapcsolatban élünk valakivel, akit aztán elveszítünk. Nyilván fájdalmat fogunk érezni, ez teljesen természetes. Ha azonban tovább cipeljük ezt a fájdalmat, és egyfolytában összetörtnek érezzük magunkat miatta, az már szenvedés.

A szerelem, akár a fájdalom, elvakítja az embert. Elfeledteti, amit nem tud, hogy csak arra a néhány részletre összpontosítson, ami mindennél többet jelent.

Az elszalasztott lehetőségek sosem csak a felszínt sebzik meg - mindig csontig hatolnak.

A fájdalom olyan, mint a drága kincs, nem szabad, hogy sokan lássák, mert a gonosz vagy éppen kárörvendő szemek megszentségtelenítik. A szeretteink felett érzett fájdalom nem mutogatni való. Nem közügy.

A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Ha igazi, nagy bánatom van:
Köny fakad, nem dal a szívembül.

A nyomorúság csontig hat. Olyan, akár a jeges szél, amitől az ember még a paplan alatt is vacog, és reménye sincs arra, hogy valaha felmelegedjék. A nyomorúságtól csikorognak a fogak és megfájdulnak az izmok.

Nemcsak a születés és a halál okoz szenvedést, de a légellenállás, a gravitáció, a munka, az ölelés is, mert ott a szenvedés a dezoxiribonukleinsavunkban, félrecsúszott nyakkendőinkben, a mozdulataink között, a tányérunkon; ez a zenében a szubdomináns, a fizikában az entrópia, a szerelemben a féltékenység, a gyermeknevelésben az aggodalom. Az emberi életút passiónak is nevezhető.

Már, Fájdalom, lakótársam leszel,
Míg csak élek? - Közös tűz, közös ágy,
Közös - ó, kínok kínja - koponyánk,
S amikor én eszem, te is eszel?

Borzasztó dolog nézni, ahogy gyötrelmes fájdalom marcangol valakit; olyan érzés, mintha erőszakosan, tolakodón háborgatnánk az illetőt.

Sokkal szerencsésebb és enyhítőbb gyorsan és intenzíven szenvedni, hogy aztán elmúljon, belázasodni és önkívületben tűrni, hogy fáj.

Minden veszteség precedens nélkül áll. Sosem tudhatjuk meg, milyen a másik ember fájdalma.

Ónsúly a fájdalom, ha itt, jelenben,
Könnyű, ha múlté, mint a hópehely.

A fájdalom néha olyan, mint egy vihar, ami a semmiből bukkan fel. A legtisztább nyári reggel is végződhet égszakadással.

Nem lehet pontosan tudni a fájdalom mibenlétét, hogy mit érzünk olyankor, vagy hogy ami az egyiknek fáj, az vajon a másiknak is fáj-e: a képzelet itt többet nyom a latban, mint a test.