Senkit sem hibáztathatsz, amikor ott állsz egy olyan mély sebbel, amit lehetetlennek tűnik egyedül begyógyítani, és nem hiszed, hogy valaha is meg tudod szokni, így hát kínlódva menekülni próbálsz a fájdalom elől. Csakis az idő - a hosszú, hosszú idő - tudja az ilyen sebeket begyógyítani, ezért nem tehetsz mást, mint hogy a kezébe adod magad, és igyekszel minden egyes túlélt napot győzelemként elkönyvelni. Percről percre, óráról órára csak vergődsz és tűrsz, aztán lassan, hetek vagy hónapok múltával kezded észrevenni a gyógyulás első jeleit, a seb pedig hegedni kezd és lassacskán sebhely lesz belőle.

Vannak sebek, amelyek sosem gyógyulnak be.

Mindenem fáj, de legalább tudom, érzem, hogy élek. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint az a másik fájdalom, a léleké, amire a halál az egyetlen gyógyír.

Különös dolog a fájdalom. Hirtelen jön, és nem tehet az ember egyebet, várja, hogy elmúljék. Nincs rá gyógymód, és értelme sincs. Nagy lélegzetet kell venni, és várni. Ugyanakkor elevenebbé teszi az embert. Talán azért, mert eláll tőle a lélegzete. Ha pedig visszatartod a levegőt, az azt jelenti, még élsz.

Van olyan fájdalom, mely elkerülhetetlen. Amikor valami rossz történik, gyász, betegség, a szülők válása. A fájdalom egy fajtáját azonban nem lehet nem érezni. A legbensőbb megtörtség jele, és mindent magával ránt. Semmi nem marad az ember körül, a legkedvesebb dolgok sem.

A fájdalomnak sokféle arca van. A testben olykor szúró, égető, éles, néha csak bizonyos ponton érzi az ember. Lehet apró nyilallás, váratlan görcs, végtelen gyötrelem vagy kínszenvedés. Néha könnyű csillapítani, gyógyszerekkel. Ha a lelket gyötri, szenvedésnek nevezik. Egy részükkel mindennap együtt élünk; kellenek ahhoz, hogy felnőjünk, képesek legyünk élni.

Imádkozunk, megoldásért esedezünk, akármilyenért, csak enyhítse a fájdalmunkat. Amikor azonban tudatára ébredünk, hogy semmi sem változhat, úgy érezzük, legyűrtek és megfosztottak minket minden reménységünktől, s hagyjuk, menjen minden a maga útján. Csak így válhat a fájdalom életünk részévé.

A fájdalmat töröld ki, vágd el, úszd meg.
Ne menj utána! Nincsen! Épp csak érzed.
Útnak csak tűnt, véletlenül követtük.
Végének látszott, mintha partszegélynek.

Nem fáj többé, ami fájt,
elfelejtem a halált,
nem bánt bú, nem ver a vád,
nyomorgató nyavalyák
- élek-e még legalább?

Ha egy kő leszakad a hegyről, aztán az ember visszacipeli, az még csak hagyján. De ha egy nagy kő leesik valakinek a szívéről, aztán váratlanul vissza akar gördülni, az már sehogy se járja. Az könnyen leveheti az embert a lábáról.

Tényleg az új sebek fájnak a legjobban? Még lüktetnek, nem áll el a vérzés, az ember a fájdalomtól beharapja az ajkát. Vagy a régiek? Az évek óta behegedtek, melyeknek a helyét szórakozottan vakargatod? Tanulunk-e valamit régi sebeinkből, valamit, amin túl vagyunk már, amit a jövőben el kell kerülnünk?

Fuldokolok a tavaszban.
Fáj a szívem, hogy tavasz van.
Hát mégis föltámadt a rég volt?
Csöndesen rám szédül az égbolt.

Szeretem is, gyűlölöm is, Uram,
egész éjjel ölelném, fojtogatnám.
Kínokat hoztál e nővel, Uram,
s úgy reklámoztad, hogy szerelmet hoztál.

Hangot adnék fájdalmamnak, de
félek, hogy az nem fog hasonlítani
a fájdalmamra.

Amikor megszűnik a fájdalom, eltűnik az érzékenység.