Együtt vagyunk ismét,
Mint régmúlt napokban,
Szeretlek, mint akkor, -
Ki tudja, - tán jobban?
Keresek, nálamnál egy szomorúbb lelket,
Vigaszt mondok neki, - ha hallgat a szóra,
Tán az én szivem is megvigasztalódna?
Istenem! oly sokan a haláltól félnek! -
Engemet elkábit ez a tenger élet,
Hiszen nincsen halál a nagy mindenségbe`,
Csak élet, csak élet, - nincs kezdete, vége.
Csodás vagy emberélet! Folyamhoz hasonló.
Mely viztömegjét magával ragadja
Milliárdnyi cseppben,
S itt-ott felszinre kerül
Örök törvényű véletlenségből
Egy-egy megfénylő habja.
Egyszer volt, hol nem volt -
Mi van szép a múltba?
Hogy vissza nem jöhet,
Hogy idejét múlta!
Ónsúly a fájdalom, ha itt, jelenben,
Könnyű, ha múlté, mint a hópehely.
Csak nagy hosszú fátyol-szárnyad
Ne kerüljön ember-kézbe,
Ember keze durva érdes,
Összetépne ijedtébe.
Csak száll a por a finom esti légbe,
S örökre egyesülve benne réved
az elmúló - kifogyhatatlan élet.
Mintha már látnám is,
Jő felém egy árnyék,
Mintha az árnyékban
Magamra találnék.

Hiszen én jártam itt -
Ide be van nyomva,
De már nem ismerek
A saját nyomomra.
Árnyak közé vegyül most
Az újabb árny-alak:
"Ki vagy?" "Hát meg nem ösmersz?"
"Én vagyok tenmagad!"