Megfoszthatnak a jövőnktől, megkeseríthetik a jelenünket, de a múltunkhoz nem nyúlhatnak.

A barátom volt. Megosztottuk egymással a titkainkat. Megértettük egymást. És mégis halványult már az emléke. Az agyam találomra takarít a benne tárolt élmények között, egyeseket végleg kitöröl, másokat tetszés szerint módosít.

A múlt velünk él.

Már nem hallom egy sohasem volt perc fülembe dörömbölő csendjét,
már nem hallom, amit kerestem, s hogy kerestem is, csak emlék.

Sokat ivott, a tudat kulisszái elmozdultak helyükről, az idő csörgő lánca szétpattant, ilyenkor erőre kaptak és félelmet nem ismerően rajzottak körülötte az emlékek és az álmok.

Ilyen lehet, amikor a maradandó emlékekről beszélünk, ilyen vagy valami hasonló, amit az ember a megfelelő időben, a megfelelő szögből pillant meg, olyan kép, ami fény sebességével rúgja félre az érzelmeket. Olyan tisztán áll előtted, hogy az időközben eltelt események semmivé foszlanak. Ha a világ és az akarat közt a vágy zárja be a kört, akkor a kör bezárul.

Csöndesen múlatta az időt saját kis világában, melyben, ameddig a szem ellátott, a múlt emlékeivel teli zsúfolt régi csomagtartók vették körül. Kíváncsian és néha zavartan turkált ezekben. A csomagtartóknak körülbelül csak az egy tizede volt tele élénk és gyakran fájdalmas vagy kelletlen emlékekkel; a többi kilenctizedben pingvinek voltak, s ez módfelett meglepte őt. Amennyiben egyáltalán rájött, hogy csak álmodik, arra is rájött, hogy valószínűleg saját tudatalattiját fedezi fel álmában. Egyszer régen hallotta valahol, hogy az ember az agyának mindössze egytized részét használja gondolkodásra, és hogy akkor vajon mire való az a maradék kilenctized. Abban azonban biztos volt, hogy soha senki fel nem tételezné, hogy pingvinek tárolására.

És előttünk áll a mítoszát vesztett ember, aki minden múltak közepette múlttalanul és múltra éhesen, örökké kielégítetlenül kapar, hogy valami gyökeret leljen.

Soha nem létezett semmiféle "azok a régi szép idők", mindig is csak a mindennapok voltak.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten.

Ha eljön a tudás, eljön az emlékezés is. Tudás és emlékezés egyazon dolog.

Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is.

Hát ilyen volt a Te arcod. Visszatükröződött és megszépült benne a világ.

Tiéd a kincsem: a toll, amivel leírtam az álmaimat. És enyém a kincsed: egy játékvonat egyik vagonja, a gyerekkorod egy része, amit nem éltél meg. Mostantól magammal hordom a múltad egy darabját, te pedig magadnál hordhatod a jelenem egy darabját.

Az emlékezet halott dolog. Az emlékezet nem az igazság és nem is válhat azzá, mert az igazság élő, az igazság az élet; az emlékezet pedig az immár nem létező dolgok őrizgetése, amelyek a szellemvilágban élnek, mégis rabságban tartanak, a börtönünkké válnak. Egyszer belátod, hogy az ego csupán a múltbéli emlékeid összessége, nem pedig te magad. Te tudatosság vagy, az emlékezet pedig tartalom.