Különös, a kölyökkor elveszett, megfakult, letörölt hímpora utáni vágy váltotta ki a legfájóbb nosztalgiámat. Hiszen az tesz mindent olyan ragyogóvá, édessé, kívánatossá, az tartja távol a vaskalap józanságot, köznapiságot, unalmat. Az teszi velünk a varázslatot: míg velünk van, úgy tudjuk, a meséből származunk, álomi szabadon. Csodát tenni és érteni egyaránt képesek vagyunk.

A múlt iránti fájdalom furcsa dolog, az ember nem tehet ellene semmit. Olyan, mint a saját magától kinyíló ablak. A szobában hideg lesz és az ember elkezd remegni. Az ablak azonban minden fuvallatra kissé jobban kinyílik és az ember egyszerre kíváncsi lesz, mi van mögötte.

Ilyesmi később jut csak az emberek eszébe. Évtizedek múlnak el, átmennek egy sötét szobán, melyben meghalt valaki, s egyszerre hallják a tenger zúgását, a régi szavakat. Mintha az a néhány szó az élet értelmét fejezte volna ki. De később mindig másról kellett beszélni.

Úgy gondolok rá, mint a régi álmok
Szövetére, mely fénylő volt s remek.
S azóta jött az ébredés, az álnok,
És jöttek szürke órák és terek.

Amit emléknek nevezel, itt él, és hat időtlenül és elevenen, és formálja az életet. Nehéz elképzelni, hogy jelenlegi életed minden pillanatát nemcsak a múltad sugallja, hanem a jövőd is: sejted, hogy mivé kéne lenned, de nehezen sikerül. Az emlékek nemcsak a múltból tolnak, hanem húznak is a jövőből.

Az életem lemeze fordul,
s ha valaki visszatenné a tűt,
valamit újrajátszanék,
van, amit meg se hallanék,
megbocsátanék,
vagy másképp mondanék.

Borzadva olvasom, életem az a könyv,
képei itt állnak köröttem:
átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny
ki nem olt egyetlen betűt sem.

Nyitott kapuján belépve, temetőn állék, hol százados fák árnya alatt csak itt-amott fejérlett ki egy-egy sírkő a fűtakart egyszerű halmok között. Ki az, ki temetőn meghatva nem érezné magát? mint gyermek, mert fél, hogy az elhúnytak visszajönnek; mint férfi, mert tudja, hogy a föld senkit vissza nem ad.

Törpének érzem magam a titáni fák tövében. Aztán inkább gyermeknek, aki azt gondolja, hogy minden meseien hatalmas. Ám később, emlékei helyszínére visszatérve, csalódottan keresi a palotanagy házat, annak tágas szobáit, a végeláthatatlan kertet, és persze nem találja sehol, hiszen termete a felnőtt világhoz magasodott; s noha ettől még meglelhetné gyermekkora hangulatát- fájdalom-, képzelete is alkalmazkodott a felnőttléthez. Vagy szomorúan kuporog egy sötét zugba száműzötten, porosodó álmok és félrehajított játékszerek között, avagy- miként a csacsifogat- hámba fogva kocog a felnőtti vágyak sivár- tarka kordéja előtt.

Szörnyen sajnálom, hogy nemrég kigyógyultam egy pihentető amnéziából. Ha lesz időm, utánanézek, miként lehetne visszaesni. Káprázatos lenne, ha legott elsüllyedhetnék az emlékezetkiesésben, mihelyst megfájdulok magamnak.

Életünkre visszatekintve azokat a pillanatokat találjuk majd a legszebbeknek, amikor a szeretet jegyében cselekedtünk.

Ha az ember megszúrja az ujját és az vérezni kezd, akkor a szervezetünk azonnal kitermel olyan anyagokat, amik a vérzést elállítják, s a sebet begyógyítják. Másnap már nem érzünk belőle semmit. Na most a lelki sebeinkkel is így vagyunk, sőt tulajdonképpen még cifrábban. Mert nemcsak hogy begyógyulnak azok a sérelmek, bukások, balszerencsék, pofonok emlékei, amelyeket elszenvedtünk az életben, hanem működik bennünk, a szervezetünkben valamilyen megszépítő indulat, valamilyen olyan erő, ami átkölti a rajtunk esett szégyent, vagy azt a kudarcot, amit vallottunk.

Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő.

A kép: a fény emléke,
melyet az árnyék őriz.

Visszahozhatatlan és megnevezhetetlen élményt rejtenek e pillanatok. Ha újraélhetném őket, elmondhatnám, hogy legyőztem az időt, legyőztem az életet. Az ember azonban nem erre teremtetett: legföljebb arra, hogy emlékezzen.