Eszembe jutott, hogy Joroidóban egyszer az egyik fiú a tó közelében egy tüskés bokorba lökött. Amire kikászálódtam belőle, annyira megvadultam, hogy akár egy faágat is keresztül tudtam volna harapni. Ha valaki egy néhány percnyi szenvedéstől is majd meg tud őrülni, akkor mennyit ronthatnak az embereken a hosszú esztendők? Még a kő is elkopik, ha sokan tapossák.

Néha csak az segít minket át a nehéz dolgokon, ha elképzeljük, milyen volna az a világ, amelyben teljesülhetnek az álmaink.

Ha nem feledkezel el a kitűzött céljaidról, minden alkalmat meg fogsz ragadni, hogy közelebb kerülj hozzájuk.

A jövőnél csak a múlt lehet sivárabb.

Néha szinte azt érzem, hogy az emlékeim élőbbek, mint azok a dolgok, amelyeket magam körül látok.

Az élet maga nem egyéb, mint állandó vihar, amely folyamatosan elmos mindent, ami addig volt, pusztaságot hagyva maga után.

Nem tudom, mikor láthatjuk ismét egymást, vagy milyen lesz a világ akkor, amikor ismét találkozunk. Valószínűleg szörnyű élmények lesznek mögöttünk. De mindig te fogsz az eszembe jutni, valahányszor úgy érzem, kell még szépségnek és jóságnak lennie ezen a világon.

Nem mondhatjuk a napnak, hogy süss többet. Vagy az esőnek, hogy ess kevesebbet.

Az életben egyikünk sem találkozik annyi szeretettel, amennyire szüksége volna.

A sorscsapások elleni állandó küzdelem volt az, ami valójában életben tartott. Akinek állandóan árral szemben kell úsznia, tudja, egyetlen mozdulatát sem hibázhatja el.

Saját magunknak kell legyőznünk a csalódásunkat.

A csalódások leküzdésére a legalkalmasabb eszköz a munka.

A múlt iránti fájdalom furcsa dolog, az ember nem tehet ellene semmit. Olyan, mint a saját magától kinyíló ablak. A szobában hideg lesz és az ember elkezd remegni. Az ablak azonban minden fuvallatra kissé jobban kinyílik és az ember egyszerre kíváncsi lesz, mi van mögötte.

Figyelj erősen, és ha rájössz, mi az, amit meg kell figyelned, az lesz a jövőd.

A múlt végleg elmúlt, mint amikor a szél magával sodorja az áporodott levegőt.