Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?

Az idő nem irgalmaz az emberi szívnek, és kacagja szomorú küzdelmét az emlékért.

Az emlékek olykor pusztítóbbak, mint a puskagolyó.

Ennyi maradt a múltból, amely nem bírt tökéletesen elenyészni, mert egyre csak enyészett, végtelenül önmagát emésztve, és úgy múlt el minden egyes pillanatban, hogy az elmúlása sohasem lett mulandó.

Jobban emlékszem:
mit éreztem láttán, mint
arra, mit láttam.

Megtiltottam magamnak az emlékezést, és rettegtem a felejtéstől: mintha borotva élén táncolnék.

Az emlékeit vesztett fájdalom
néma, sötét órákhoz hasonló,
melyekben nincs madárdal,
csak tücsökciripelés.

Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni! Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni!

Az idő homokját nem lehet megállítani. Az évek telnek, akár akarjuk, akár nem... de emlékezhetünk. Ami elveszett, az tovább élhet az emlékezetünkben. Amit hallotok, az lehet tökéletlen és töredékes, mégis kincs, ami nélkületek nem létezik.

Könnyeim hullnak:
gyöngybezárt emlékeim
hová gurulnak?

Titkos kapcsolat van a lassúság és az emlékezet, illetve a sebesség és a felejtés között.

Tudom, hogyne tudnám, hogy egy íz, egy dallam váratlan erővel kelti olykor életre régmúlt pillanatok emlékét. De csak másodpercekre. Elillan a káprázat, lehull a függöny és ismét nyakunkon a zsarnok jelen. Pedig de gyönyörű is lenne, ha lehetne egy teába mártott süteményben fellelni egész múltunkat!

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

A gyermekkor neszek, illatok és tarka képek kavalkádja, amely köré a ráeszmélés idővel sötét fátylat sző.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?