Korábbi élményeink kellemes vonatkozásait, amelyekre szívesen emlékszünk, kizárólag két dolog határozza meg: milyennek találtuk az élményt, amikor az (pozitív vagy negatív) csúcspontján volt, és hogyan éreztük magunkat, amikor vége volt.

Egy nagy bőrtáskában régi írásokat, leveleket, arcképeket őriztem, magam sem tudom, minek. Évek óta nem nyitottam ki a táskát. Most mintha egy kripta nyílt volna ki. Kiszedtem belőle mindent, és megértés nélkül bámultam a sok megsárgult papirosra, elkopott képre. Mire jó az ilyesmi? Ezrével rohantak meg a gyötrő emlékek, minden, ami elmúlt, ami lehetett volna és nem lett vagy másként lett.

Annyi verziója volt ennek az egy emléknek, és egyik sem volt helyes vagy helytelen. Inkább csak egy részlet volt mind. Csak ha összeillesztenénk őket, akkor kaphatnánk képet a teljes történetről.

Ha egyáltalán változott valamit, csak még sugárzóbb lett, még érzékibb, még nőiesebb. Nem tudtam hová lenni. Gondolom belül csalódásra készültem, azt hittem, hogy az idő meg a szerelmem olyanná formált egy emléket, amihez nincs az a nő, aki felér.

Makacsul őrizd az emlékeidet, ne hazudd el őket még magadnak se, mert te az emlékeidből álltál össze emberré, azzá, aki vagy, s nélkülük valóban elvisz az ördög.

Csapdában vagyok. Rám törnek a régi dolgok, emlékek, napok, az életem darabkái. Minden apró kockákra hullott szét, és most falként vesz körül, és egyre jobban bezárul körülöttem. Nincs semmi. Próbáld megérteni. Próbáld meg felfogni, hogy mi történik. Semmi nincs a térben. Minden áttetsző.

Először is: amit elfelejtesz, egyáltalán nem leszel képes megbocsátani. Elfeledett bűnt nem lehet megbocsátani. Éppen azért van szükség bocsánatodra, mert nem tudod feledni, ami történt, az emlékezeted pedig még jóval azután is életben tartja a fájdalmat, hogy a kiváltó oka abbamaradt. Az emlékezés a fájdalom elraktározása. Pontosan ezért van szükség a megbocsátásra.

Mihelyt az a hang a fülembe csattan,
rögtön kigyúl alattam a katlan.

A kora gyerekkori emlékeim olyanok, mint a fényképek: a kocsi hátsó ülésén a kánikulában hűsítő limonádét iszom, egy csíkos sátor előtt állok a Belügyminisztériumnál; egy kék vattacukorral pózolok a vásárban. Elkapott pillanatképek, albumba rendezve. De már megtanultam, hogy az olyan dolgok, mint a fényképek, nélkülözhetőek, és túl nehezek ahhoz, hogy magunkkal vigyük őket. Minden átmeneti.

Olyan sebeket nyitsz fel, fiam, amelyek már behegedtek.

Az embernek erőt kell vennie magán, és szakítania kell a múlttal. Nincs értelme a kihunyt boldogság hamván folytatni az életet.

Azt kívánta, bár vissza tudná forgatni az időt, hogy úgy láthassa magát, ahogy tizenhat évesen volt. Teli reményekkel, az otthonát beárnyékoló feszültségek ellenére. Teli álmokkal és zenével.

Ha újra elölről kezdhetné, ha maga szabhatná meg a sorsát, akkor sem akarná kihagyni mindazt, amit vele megélt. Még úgy sem, ha tudja, mi lesz a befejezés.

Gyönyörű, kora nyári szürkület ereszkedett alá, amikor nagyon tudnak fájni az emlékek, a kezdet és a befejezés.

A múlt eltűnt, de örökre ott hagyta a nyomát az egész életén.