És szólt a nő:
"És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"
S a férfi szólt:
"A másikat szerettem!"
Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szived magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjuságodat.
Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
Lelkem utolsó sóhaja.
A szerelem olyan, mint a pénz, ahol sok szerelem van, odagyűl a szerelem.
Rablók, hódítók, költők és királyok
Nyüzsögjetek! Én csöndben félreállok,
Nem izgat vágy és nem hevít a hit,
Oda nem adnám semmiért nyugalmam
És csak magamnak dúdolgatom halkan
A bölcs lemondás fanyar dalait.
El-elmegyek mellette némán,
Én nem nézek rá, ő se néz rám,
Hanem azért halkan, titokban,
A szivünk mégis összedobban.
Egyszer csupán hadd mondom el neked,
Szegény szivem, hogy mennyit szenvedett:
Hogy megölője volt e szerelem,
Oly édes oh! és oly reménytelen.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg én is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.
Ennenmagának él mindenki, és ennenmagának hal meg. Társakkal pillanatokra találkozik csak, adásvevésben, hivatalos ügyekben, szerelemben, barátságban, örömben, fájdalomban. Egyedül vagy, és egyedül maradsz, mert másban is magadat szereted csak. Mindig ott csalódol, ahol a másikban magadra akarsz ismerni, senkitől sem kaphatod meg azt, amit magad adsz magadnak.
Nagy magasságba emeltelek lelkemben, és ezzel magamat emeltem föl... nagy szükségem volt rá, mert nagyon alant voltam. Nem a te nagyszerűséged, az enyém omlott össze, amikor kiderült, hogy nem vagy az, akinek hittelek: hiszen akkor én sem vagyok az, akinek magamat képzeltem. Visszalöktél a mélységbe, amelyből föltápászkodtam.
A mások öröme és fájdalma mindig egy kicsit színház nekünk, páholyból nézzük, és nem gondolunk arra, hogy minket is néznek. Az érzések nemcsak belső erejükkel hatnak ránk, hanem még erősebben megnyilatkozásuk külsőségeivel is; ahhoz, hogy igazán együttérezhessünk valakivel, be kellene hunynunk a szemünket és bedugnunk a fülünket a csúnya hangok, vigyorgó arcok, ügyetlen mozdulatok, szerencsétlen pózok és ostoba megjegyzések elől.
Üres szavak alá rejtettük azt a rettenetes izgatottságot, mely egymáshoz kergetett. Dadogva titkoltuk, hogy akarjuk egymást. Megjött az a pillanat, amelyben kíváncsiak lettünk egymás ízére, és meg akartuk kóstolni egymást. A szerelmi emberevés ünnepi pillanata, amikor egymásnak esik az éhes férfi meg az éhes asszony, és kézzel, szemmel, szájjal, miden érzékével iparkodik mennél többet falni a másikból, hogy a ruhán, húson és csonton keresztül eljusson a mindentől megfosztott, mezítelen lélekig.
Nem éveink számán múlik, hogy fiatalok vagyunk-e vagy öregek. A fiatalság a tehetség egyik fajtája.
Te vagy számomra az egyetlen.
Te vagy a legszebb. Rútak rútja volnál,
És gonoszabb a kénköves pokolnál,
Tudnálak átkozott hamisnak,
Téged szeretnélek még akkor is csak.
Az a gyáva,

Ki, amit érez, elrejti magába,

És ami benne gyönge, emberi,

A másiknak föltárni nem meri.

Mért várod őt, ha nem ezért?

A boldog élet vágya nem kisért?

Galambok közt, virágos szigeten,

Békés, családi kör, parányi házban.

Az élet szép... Tenéked magyarázzam?