Ha kopogtat az ajtódon a múlt, küldd haza, elkésett.
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
„A Dunánál” részlet
Hősök jönnek-mennek, de a legendák örökké élnek.
Elvehetik tőlünk az otthonunkat, az értékeinket. A családunkat. Az életünket. Elűzhetnek bennünket, ahogy eddig még sosem sikerült. Megalázhatnak, megfoszthatnak emberi mivoltunktól. De a gondolatainkat nem vehetik el. A tehetségünket nem vehetik el. Nem vehetik el a tudásunkat, az emlékeinket, az elménket.
Az intelligencia az emlékezés és a felejtés okos keverékét kívánja meg.
A felejtés egy jel, hogy a jelenben kell élned.
A színész életében a szerep, amit játszik, estéről-estére elillan. Ezért nagy dolog, ha maradt róla egy fénykép vagy egy videófelvétel, egy tárgy.
A szeretteink sosem halnak meg. Réges-régen Omai mondta ezt. Igaza volt. Mert nem halnak meg, teljesen nem. Bennünk élnek tovább úgy, ahogy mindig is éltek. Mi óvjuk a fényüket. Ha élénken élnek emlékeinkben, így is képesek nekünk utat mutatni, mint a rég kihunyt csillagok fénye, amely ismeretlen vizeken is segíti a tengeren való tájékozódást. Ha már nem gyászolunk, és odafigyelünk rájuk, képesek megváltoztatni az életünket... azaz megváltoztatnak minket.
A jövő megértéséhez előbb a múltat kell megértened.
Különös, milyen közel van a múlt, még ha távolinak hisszük is. Különös, hogy elég egyetlen mondat, és pofán vág. Különös, hogy minden tárgy vagy szó kísértetet rejt.
A múlttal nincs mit tenni, cipelnünk kell egyre növekvő súlyát, reménykedve, hogy nem roskadunk össze alatta.
A múlt bizonyos darabkáit nem lehet megszelídíteni.
A múlt nem külön rekesz, hanem sok-sok hely egyszerre.
A múltat képtelenség teljesen lezárni. Legfeljebb elfogadni lehet.
A múlt sosem tűnik el, csak rejtőzködik.