Ha van, veled van. Ha nincs már, -
akkor is.

Mindig megvetem kissé a valóságot, azt a primitív valóságot, amit általában annak neveznek. A valóság nemcsak az, ami kilátszik belőle: a házak és az emberek; a valóság a múlt is, a valóság egy fénytörés is, amely nincs már, s mégis hozzátartozik a leltárhoz.

Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel.

Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez.

Az ember mindig egyedül van, és soha sincs egyedül. Jönnek az emlékek. Egy hegedű búgása a félhomályból - valami kertben, egy dombtetőn Budapest fölött. A gesztenyefák mély illata. A szél. Álmok, amint az ember vállára telepednek, mint fiatal baglyok, szemük felcsillan a félhomályban. Egy alkonyat, mely végtelenül elnyúlik az éjszakában.

Aki sokat néz hátra, könnyen nekimegy valaminek, vagy a mélységbe zuhan.

Az életben minden a sors építménye, beékelődve az idő falaiba. Ne nézz gyászos képpel a múltba, mert soha többé nem jön vissza.

Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.

Kérdezd meg akármelyik idős embertől, észrevette-e, hogy telt le az élete? Nem vett észre semmit. A múlt olyan, mint a párás távoli sztyepp. Reggel, mikor arra jártam, még minden világos volt körös-körül, de ahogy megtettem húsz kilométert, már pára borult a sztyeppre, és innen már nem lehet megkülönböztetni az erdőt a dudvától, a szárazföldet a kaszálótól.

A világ nem tud legyőzni bennünket, de mi megsemmisíthetjük magunkat azzal, hogy túlságosan is vágyódunk olyan dolgok után, amelyek nincsenek, és azzal, hogy túl sokat emlékezünk.

Emlékszel? május volt, kéklett a tó,
mosoly volt minden, mint szemedben,
azóta ősz lett. A tópart ködös,
azóta én is komor, néma lettem.

Üzennék. Pár szót. Hiszen jön az ősz
és a tavasznak fénye veszve van már.
Üzennék. Pár szót. Hogy mit, nem tudom.
De jön az ősz... és eszembe jutottál.

A tér-idő keresztfájáról
engem is sírba tesznek.
Harmadnap, vagy egy éjszaka
feltámadok emlékeidben!

Igen vacak memória az, amelyik csak hátrafelé működik.

Mély, bűvös bájjal részegítve jár át
a múlt, ha a jelenben éledő!