Bár a testét elviszik, és elégetik, lelke mindörökké itt marad ajtótól ajtóig bolyongva. Hiába jönnek új lakók, és töltik meg a szobákat vitával, és ezerszer, milliószor átéli azt a pillanatot.
Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!
Százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.
Egy pillanat, mit kértem, az utolsó szó jogát,
egy árva, sárga képet, a múlt időnek nyomát.
Lenne itt egy élet, mit félni kéne talán,
de nincsenek emlékek, nem volt gyerekszobám.
Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár.
Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.
Az emlékezés sokszor nem annyira a valóság felidézése, mint a vágyak visszavetítése.
Az emlékezés rokona az igazságnak, de nem ikertestvére.
Szeretet, barátság, mint minden, múlandó, de emlékezete, öröme állandó.
Gyermekkorunk jelei ott maradnak életünk helyszínein, ahogy a virág illata is ott marad a szobában, amit díszített.
A múltnak annyi emléke rajzik föl, amikor egy kedves teremtés arcvonásait igyekszünk képzeletünkben föleleveníteni, hogy ezeken az emlékeken keresztül zavarosan látjuk őket, mintha könnyfátyol borulna szemünkre. Ezek a képzelet könnyei.
Milyen szépeknek és jelentőseknek tűnnek fel emlékezetünkben elmúlt életünk egyes jelenetei és eseményei, noha annak idején minden különös megbecsülés nélkül engedtük őket elmúlni!
Vannak pillanatok az életben, amikor minden külső ok nélkül, hanem inkább a fogékonyságnak belülről kiinduló és bizonnyal csak fiziológiailag magyarázható fokozódása folytán, a környezetnek és a jelennek érzéki felfogása a világosságnak magasabb és ritka fokára emelkedik, miáltal ilyen pillanatok utóbb kitörölhetetlenül bevésődnek emlékezetünkbe, s egész egyéniségünkben fönnmaradnak, anélkül, hogy tudnánk, miért vagy hogy miért éppen ők a hozzájuk hasonlóknak annyi ezreiből, hanem inkább egészen oly véletlenül, mint egész kihalt állatfajoknak egyes, a kőrétegekben fönnmaradt példányai, vagy mint azok a rovarok, amelyek valamikor egy könyv becsapása alkalmával véletlenül összenyomódtak.
A térben a távolság mindent megkicsinyít, mert mindent összehúz, minek folytán a hibák és fogyatkozások eltűnnek, miért is kicsinyítő tükörben vagy a camera obscurában minden sokkal szebbnek jelentkezik, mint a valóságban. Éppen így hat az időben a múlt: a rég elmúlt jelenetek és folyamatok a szereplő személyekkel együtt gyönyörűeknek tűnnek fel az emlékezetben, mert ez mindent elrejt, ami lényegtelen és zavaró. A jelen, amely híjával van ennek az előnynek, mindig fogyatékosnak tűnik fel.
Amint a jelenvaló eseményekben, úgy a személyekben sem ismerjük fel egykönnyen azt, ami bennük jelentős: csak ha a múltban vannak, tűnik ki jelentőségük - az emlékezés, ábrázolás, elbeszélés által kidomborítva.