Úgy kell, hogy te is értsd:

nem éltél hiába,

az a hely, ahol élsz: világnak világa.

Az égig érő fának ha nem nő újra ága,

úgy élj, hogy Te legyél virágnak virága.
Az én hazám végtelen, nem csak a hegy, s az erdő.
Az én népem hatalmas. Egy haza van, nem kettő!
Uram, Teremtőm, Istenem!
Megleltem hazám, de még nem ismerem.
Van egy régi térkép, mit kaptam rég,
Apámé volt, így mondta: "Legyen Tiéd!"
Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden,
Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben,
Igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek,
S a madarak messzi délről lassan hazatérnek.
Már nem hallom egy sohasem volt perc fülembe dörömbölő csendjét,
már nem hallom, amit kerestem, s hogy kerestem is, csak emlék.
Ahogy a földön, úgy a mennyben is,
te szeretsz mást, én szeretlek téged,
hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted,
te nekem vagy, de ugyanúgy másnak,
Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva.
Csak szólni kell, ha fáj. Csak mondani kell, miért.
Csak kenyér legyen az asztalon, ami enyém és a tiéd.
Kerülj be hozzám, ha téves úton jársz.
Tudod, ilyen lehetett volna egy elképzelt világ.
Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka s egy néni azt mondták: mégis, talán mégis,
mégis védik, ami megmaradt, hogy legyen úgy,
ahogy az élet kéri, ahogy senki sem érti, legyen mégis.
Lesz valaha egy új világ, mely megérti, mi fájt,
mely arról szól, hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.
Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.
Most már szinte mindegy, mit írtam akkor, mit éreztem éppen,
már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.