Nincs semmi, amivel meg lehet győzni valakit, aki nem akarja, hogy meggyőzzék.

Sose jó az, ha az embernek túl sok ideje van az agyalásra. Olyankor az ember mindenfélét kitalál, amivel tönkrevághatja az eredeti tervet.

Vannak természetek, akiknek a pereskedés ugyanolyan izgalmat jelent, mint a hazárdjáték.

Minden vénlányban vagy özvegyasszonyban, ha egy bizonyos kort elért, van némi hajlam arra, hogy anyáskodjék a fiatalabbakon.

Érdemes elég hosszan élni ahhoz, hogy kinőjed mindazt a sértettségtudatot, amire menet közben szert teszel.

Ha az ember nem egyéb, mint cselekedeteinek sorozata, akkor nem határozható meg a halála előtt: hiszen akkor egyetlen cselekedete, akár az utolsó is, semmissé teheti azelőtti létezését, ellentmondhat egész életének.

Talán minden kérdések legfélelmetesebbike éppen ez: mennyi borzalmat visel el az emberi lélek úgy, hogy még mindig megőrzi éber, befogadásra kész, lankadatlan józanságát.

Csak a gyengék sajnáltatják magukat, és nem gondolnak arra, hogy a sajnáltatás kiszolgáltatottságot jelent.

Nem gondolom, hogy hibáink észlelése, meg a bocsánatkérés képessége olyan komoly erény lenne... a hiánya, persze, már személyiség-torzulást jelez.

A cinikusság az ember védőpáncélja.

Van az a helyzet, amikor egymással szembejövő emberek azonos irányba készülnek kitérni, aztán ráeszmélve, hogy így se jó, irányt változtatnak, persze ezt is egyszerre, így újra szemben találják magukat, most megint amarra tesznek induló mozdulatot, azt is egyszerre, satöbbi. A külső szemlélő azt látja, hogy két egymással szemben álló táncos összeszokottan, ritmusosan topog, felsőtestüket erre-arra mozgatva. Efféle szituációra kétféleképpen szoktak reagálni a részt vevő felek, és e két verziót most be is mutatják ők ketten. A gyerek kacagva beleéli magát a táncba, hajlítgatja a térdét, riszálja a popóját. A zsiráfon lovagló kislány anyukája pedig ráförmed: - Muszáj pont velem szórakoznod? Menj már arrébb!

Az emberi természetnek egyik különös tulajdonsága, hogy nagyon szeret a szomszéd háza előtt seperni, és a maga dolgairól meg ezalatt örömest megfeledkezik. Ez az ösztön többé-kevésbé minden emberi kebelben megvan; de éppen az a mívelt társaság ismertetője, hogy `ezen ösztönt elfojtja, és egyúttal mindenkitől, ki körében forog, és magát hozzászámítja, iparkodik ezen bizony nem dicsérendő tulajdonságot lehetőleg észre nem vétetni.

A kárörvendő örömest ülteti embertársait a gyóntató székre, vallatja őket, hogy aztán hátuk megett örömmel dörzsölhesse kezeit; igazán sok ember kérdezősködik tőlünk, hogy végehossza nincs föltevéseivel, látszólag barátságos megjegyzéseivel kicsalja minden titkunkat. Ilyen emberektől óvakodjunk minden körülmények között. Felismerhetők igen könnyen. Kérdéseik rendesen olyan dolgokra vonatkoznak, melyeket örömest elrejtenénk, melyeket mi legbensőbb tulajdonunknak tartunk és nem szeretnők a tömeg tekintetének és bírálatának kitenni.

Mindennek két oldala van. Ahogy csak az ember lehet igazán gonosz, úgy igazán önzetlen is csak az ember lehet.

Az ember alighanem mindig ember marad, az összes dolog analógiája szerint semmi más, mint ember! Angyali és ördögi figura az emberben - regényfigurák! Semmi más, mint középső lény a dac és a csüggedés között, a szükségben törekvő, a tétlenségben és a bőség állapotában erőtlen, indíték és gyakorlat híján semmi, ezek révén lassan előrehaladva jóformán minden.