Az örökkévalóság határait súrolom
De az álmom nem valóság, csak önmagamban dúdolom,
Hogy mennyire hiányzik, amit még nem éltem át
A vágyaim a való világba már nem fértek át.
Csalódtam sokszor már, és sok mindent bánok,
a mélyből én inkább a magasba vágyom.
Hiába mondanád, hogy nem hiszel bennem,
én akkor is tudom majd, hogy mit kell tennem.
Gyermekként álmodtam, és azt hittem, úgy lesz,
hittem az életben, és nem fájt a szívem.
Tudtam, hogy én váltom meg majd a világot,
láttam a jövőmet, és semmi sem bántott.
Nézd, kihunyt a lámpafény,
Ahogy az utca kockakövén
Elgurult üresen egy eldobott szerelem.
Kár, hogy szűk lett már a tér,
Ennyi emlék a polcra se fér
Az éjek hűvösek, s fájnak a reggelek.
Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden,
Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben,
Igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek,
S a madarak messzi délről lassan hazatérnek.
