A szeretet boldogságában nem érzünk félelmet vagy rettegést, nem csak létezünk, elkezdünk élni.

Szállni kéne szárnyak nélkül,
Álmodozni álmok nélkül.

Milliószor ébredt bennem újra a remény,
Megtalál a szó, és elindulsz felém.
Milliószor belenéztem minden arcba én,
De te nem voltál, és kihunyt a remény.

Kiáltoztam a sötétben százszor a neved,
Nem jött válasz rá, és nem jött felelet.
Kinyújtottam én utánad százszor a kezem,
Nem találtam rád, és nem lát a szemem.

Ez nem a valóság,
De úgysem hiszem el, ha látom.
Mert a tegnap az enyém volt,
És a holnapot is csak érted várom.

Elhagyott az erő
De kemény vagy, mint a kő
Aki nem szavakkal felel
Csak némán sodródik el
Aki, ha tudja, hogy nincs remény
Akkor is kőkemény
- épp olyan, mint én.

Olyan vagy, mint a láng,
Tőled ég a világ,
Fellobban, ha kell,
De önmagát égeti el,
mellette tombol a szél,
Nem bántja azt, aki fél...
- épp olyan, mint én.

Szökünk a sötétség elől,
Falakon átrohanunk,
Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai.

Keserű a bánat, keserű, de elfojtom én,
Valahol még vár egy kis remény.

Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,
De magyarul álmodsz, magyarul sírsz.

A dolgok úgy szakadnak félbe, mint az élet.

Ahogy a földön, úgy a mennyben is,
te szeretsz mást, én szeretlek téged,
hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted,
te nekem vagy, de ugyanúgy másnak,
Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva.

Az életem lemeze fordul,
s ha valaki visszatenné a tűt,
valamit újrajátszanék,
van, amit meg se hallanék,
megbocsátanék,
vagy másképp mondanék.

Boldogság, gyere haza,
késő van, gyere haza,
honnan jössz, nem érdekel,
nekem elég, hogy itt leszel!

Körbezárnak rég a falak,
Kezeden a lánc, nem vagy szabad.
Nem figyel a Föld, csak forog,
Nem érez a szív, csak dobog.