Ha olyan dalokat írok és énekelek, amit mindenki ért, mindenki befogad, úgy érzem, segíthetem az emberek együttélését, megértését. Mint a főzőkanál a fazékban, én az élet jó ízeit szeretném úgy kikeverni, hogy egyenletes, tiszta ízharmónia jöhessen létre.

Számomra az egész világ, a természet, a tenger, a föld gömbölyűsége, az élet egésze, mind a nőket jelképezi. Nagyon tisztelem a nőket, nem tudnám nélkülük elképzelni az életemet. Felháborít az, hogy a kisebbségük, a férfiak mögé helyezésük megnyilvánulásaival még ma is találkozhatunk. Nem egyszerűen a jogok egyenlőségéről van szó, egész másról... nem tudom az okát, de sokkal több boldogtalan nővel találkoztam, mint férfival.

Az álmok ajtaján kell a kulcs, hogy ki és bejárj,
Ha úgy érzed, elveszett, ne félj, biztos, hogy megleled.

Ki marad majd a barátom? Hol kopoghatok majd, ha fázom?
Mert a vándor minden mástól távol jár.
Ki marad majd a barátom? Ha túl a sok részeges álmon
visszaszédülök, s itt lent már senki se vár.

Ha a ma lesz a holnap tegnapja,
Tedd a bús emléket az ablakba!
Nehogy szomorúan gondolj
a tegnapra,
Tölts még egy kortyot a
poharadba!

Töröld meg lelked ablakát
Hadd lássak újra rajta át,
Álmaimnak tiszta kék egét.
Ne sírj, a kedvemért, ne sírj.

Tudom, jóból is árt a sok, bármit is teszel,
Akár túl sokat iszol, vagy túl sokat eszel.
De ha kedved elhagyott, minek szidnád a tegnapot,
Inkább csinálj magadnak jó előre még egy szép napot.

Újra egymagam, ez mindig jól bevált,
hogy újrakezdj, újra várd a csodát.
Szívünknek szárnya van, mért kötnénk meg hát?
Úgysem száll sokszor éveken át.

Annyi boldog pillanat vár rám
karodban még. Meg kell, hogy értsd:
bármi is elszakít tőled,
azt senkinek nem hiszem el.

Ne ígérj, és én sem súgok neked
Szavakat, ami szép, de mégsem hiszed,
Amikor a szemedbe nézek, kiderül,
Hogy ki az, ki marad, ki menekül,
S ki tartozik hozzám,
Mert ha a lét egy kalitkába beszorul
Te fizetsz, és én is, de cudarul.

Legyen ünnep az égben és ünnep a Földön,
bár engem rég nem érdekel, pedig égnek a gyertyák,
s a könnyem kicsordul: miért? Mért nem lehetsz most közel?

Estefelé, ha egyedül élsz,
Van annyi jel, hogy elképzeld.
Vár a világ, s ha bárhova mész,
Rád talál egyszer egy angyal, miért is félsz?

Hogyan tudnál felkelni reggel,
ha nem tudnád: éjszaka vár?
Dolgaidat elvégzed nappal,
és az este újabb kapukat tár.
Ezért életed mindig boldogsággal mérd!

Akárhogy nézem, színházban vagyok,
Páholyból néznek rám furcsa alakok.
Mindenki mást hisz, más színt visel,
S valódi arcát álarc rejti el.
Mégis meddig éljünk álarcok mögött?
Mit kell eltitkolnunk így egymás között?

Ne beszélj, ha most is azt hiszed,
hogyha bármit szívből mondasz, az rossz lehet neked.
Nem vagy más, csak egy szürke nagykabát.
Neked úgyis majdnem mindegy, melyik színt is öntik rád.
Izzadsz éjjel, agyad úgy jár, mint a gép,
amit elrontottál tegnap, ma is újra éled még.
Elmúlt rég, ma már nem lenne nehéz,
hogy a régi félelmekkel farkasszemet nézz.
Nem kell többé az a sok szürke kabát,
miben annyi gyáva ember jól meghúzta magát.