A jövőt nem sejthetem,
A sors ezer rejtelem.
Ahogy lesz, úgy lesz,
Bárhogy lesz, úgy lesz.

Trianonba akarok menni, a dolgokat a helyükre tenni,

Hogy lehessünk Nagyszalontán, családi körben eztán.

Hisz amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad.

Kézen fogva álltok be a sorba,
mosolyogva figyelitek, ahogyan pusztul és ég ez a Föld,
gyermekek sírnak a sarkon. Elhagyott életek,
haldokló emberek kiáltására ébredek minden éjjel.
Gyertyáktól világító autóutak, vonat alatt eltűnt lelkek,
mélybe zuhant testek kiáltására ébredek minden éjjel.
Összenyom a tér, fertőzött ez a világ.
Hova veszett szemetek csillogása?
Nézzünk egymásra, magunkba, emberek!

Szeress úgy, hogy bízzak még,
Higgyem azt, hogy győztesként
Nem lépsz rajtam át.

Csak a múlton érdemes töprengeni. Ami van, az volt is. És ami lesz, az nem más, mint egy visszatérő, elfelejtett esztendő.

Ha túl sokat mondunk,

A határ az igazság közt elmosódhat,

Mert a szavak néha oly erőteljesek,

És összezavarják a gondolatainkat.

Ne várj színes álmokat,
ne reméld, hogy egy perc alatt
valaki mindent helyre tesz;
csak egy álom ez.

Nem tudni, merre visz az út, ki tudja, láthatlak-e még,
lehet, hogy holnap a szívemet eltévedt golyó tépi szét.

Ha megpróbálnád körülírni a boldogságot: valami megfoghatatlan, ami folyton kicsúszik a kezeid közül.

Hányan beszélnek még mindig Istenről,

akik remélik, hogy ő sem tud mindenről!

Egyedül csak védtelen gyermek vagy,

Ha kell, én vigyázok rád.

Ne akard, hogy mindenre választ kapj,

Egyszer tiéd lehet a világ.

A kezed fogom ma is, ugyanúgy, mint régen,

A képen ott vagy te is velem, és nem értem,

Mért szakad el a kép, hova tűnik a sok emlék.

Az emberek úgy gondolnak a szerelemre, mint egy állomásra, ahol a vonat nem áll meg.

Társaság kell, hogy tudd, mi a magány.

A mennyországban járok,
ha szólítasz, hárfák hangját és
angyalok énekét hallom.