Emberek vagyunk, rengeteg hülyeséget csinálunk, pont ezért hiszek a tanulásban és a fejlődésben.

Ahogy a csillagok vágynak az éj után,
mert csak így látható, ha velük ragyog az ég,
én is úgy várlak még, ne legyen reggel, mert kiolt a fény.

Nem leszek másé többé teljesen,
Nevedet hordozom a szívemen.
Lépnék, de valami még visszaránt:
Még mindig fáj gondolni rád.

Hosszú álomból ébresztettél fel.
Lehet, álom csak, mikor két karod átölel.
Veled érzem úgy, hogy a lelkem súlytalan,
szívem meztelen.
Zuhanunk, szoríts most engem.

Csak a fák dalolnak rólunk.
Csak a szélbe súgtad, merre jársz.
Ahol álmainknak éltünk,
Oda vissza többé hogy találsz?

Most újra élek,
Elhagy a félelem.
Amit elhibáztam, az a végzetem.
Ha érez a szív, elfut az értelem.
Sohasem feledem, hogy ez a szerelem
Végtelen.

Amikor majd eljönnek a régen várt csodák,
Ne felejts el akkor majd, kérlek, gondolni rám.

Lelkemben mindig ott volt valami dallam,
tudtam, hogy elmondhatok bármit egy dalban,
és hogyha szeretném, elszállok innen,
ez a dal majd repít, a szárnyán visz engem.

Ha érez a szív, elfut az értelem,
Soha nem feledem, hogy ez a szerelem...
végtelen.

Egyedül, távol a világtól,
a fűben fekszem,
semmi gondom, csak hiányzol
minden percben.

Láttam nevetést szörnyű helyeken,
égi jelenést szétlőtt tereken,
mennyi zokogást, féltve ölelést,
ott voltunk, te meg én.

Csoda veled minden,
csoda veled minden perc.
Kínoz a hiányod, amikor nem rám figyelsz.
Öleléseinkben is túl nagy a távolság,
lelkedet a lelkemmel szorosan átfognám.

Most elköszöni kell, csendesen.
Remélni, hogy nyomot hagyok a szíveken.
Ígérd meg nekem, hogy nem felejtesz el,
hiszen a részem vagy és a szívemben mindig ott leszel.

Úgy zuhant rám most a csend,
Hangzavar van, csak a szívem néma bent.
Nincs mit mondanom, vagy inkább nincs kinek,
Ezért nem mondom el senkinek.

Nem adom fel, mindig csak előre tartok,
Az árny és a fény vív bennünk örökös harcot.
Üldöz szüntelen ez a kettős élet,
Most kell döntenem, hogyan élek.