Az élet nem egy mese,
nem egy romantikus költemény!
Van, akinek szép és van,
akinek kőkemény!

A pillanat, ami sokat ér, némán múlik el.
Egy ölelés épp elég, ha búcsúzni kell!

Mindig légy velem, akkor is, ha fáj,
hogyha távol vagyok, mindig visszavárj!

Az ember csak egyet akar, az álmaihoz felnőni,
Mire felnő, az álmokat lassan elfelejti.

Miért nem voltam én jobb hozzád?
Erre válaszolni túl nehéz, s a magány úgy fáj...
Egyedül az emlék, ami bennem él, még mindig hallom csengő hangját.
Téged elfeledni túl nehéz, minden téged vár.

Valahogy a szív mindig messze jár...
Keresed a jót, hátha rád talál.
Kutatod a szépet, akarod az elmúlt időt.
Idegen az út a lábad előtt,
Te vagy, aki megleptél, nem számítottam rád,
De amikor rám néztél, éreztem, nincs tovább,
Te legyél a kezdet, légy a végső állomás,
Maradj még egy életen át!

Két karod ad szárnyakat nekem,
Te hittél bennem, mikor nem hitt senki sem,
És ha gyönge volt a szél, te magasra emeltél,
Csak én tudom, hogy mennyire szerettél.

Az idő telhetetlen, van, hogy mindent elrabol.

Úgy múlik el minden, ami fáj,

Hogyha úgy tartja kedve, néha hazajár,

Nem szól hozzád, csak leül egyedül,

Hogy érezd, hogy élsz ott legbelül.

Néha nyugtalan lelkem és félek,
hogy nem mondhatom el,
azt, hogy nélküled semmit sem érek.

Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el,

Keresem a lelkemet, de van, hogy nem felel,

Van, amikor ringat lágyan, és van, hogy elsodor.

Ki nyitott szemmel és vaksötétben él
Ki a múltban jár és a mában lenni fél
Annyira szeretett, hogy minden érzést otthagyott
Nem tud már miből adni, talán végleg elfogyott.

A szerelem az egyetlen lélekdonor.

Kidobtam a félelmet és elindultam tovább.
Akartam az életemmel tenni egy nagy csodát.

Csalódtam sokszor már, és sok mindent bánok,
a mélyből én inkább a magasba vágyom.
Hiába mondanád, hogy nem hiszel bennem,
én akkor is tudom majd, hogy mit kell tennem.