A cápa nem fél semmitől a világon, és pontosan azt fogja tenni, amihez kedve van.
A csapat felrebbent, s a három kis csókával együtt nekirepültek a ragyogó térnek, a télnek és a tavasznak, az időnek, amiről senki sem tudja, hogy tulajdonképpen micsoda.
Ereszd be a disznót az asztal alá, felmászik az asztalra.
Na jó, a ló tényleg nem hozzám illő állat. Az összes vége szörnyen veszélyes. Rúg, csíp, karmol, harap, a szeme vérben forog. A közepe összesékeli a csontjaimat. Úgy zörgök rajta, hogy a nyomorú paripa eszelős vágtába fog, mert azt hiszi, egy szodómiás hajlamú aprópénzváltó automata ugrott a hátára, fajtalan szándékkal. Inkább veszek egy szobatáltost.
Ha lovagolni tanulsz, a lónál nincs jobb tanítómester erre.
A lovak is beszélnek... Csak oda kell figyelni rájuk.
Azt, hogy az állatok miért olyanok, amilyenek, sohasem tudhatjuk meg, mert szörnyű és bonyolult történetük legtöbb bizonyítéka reménytelenül elveszett; ámde az, hogy olyanok, amilyenek, hogy ők az elektronok, bolygók, ködök és napok végtelen és rémséges sivatagában a mi egyetlen társaink, örök öröm és vigasz számunkra.
A farkas - állat. Mégis megőszül, ha rabon tartják.
A mongúz, ha kígyót lát, nem tud ellenállni a vonzásának; mintha szellem ülne a lelke mélyén, s egyre azt duruzsolná, hogy meg kell ölnie a csúszómászót. Ez eddig rendben is lenne, csakhogy a mongúz lelke mélyén egy másik szellem is ül, amely lehűti az előző lelkesedését és azt sugdossa, hogy legyen nagyon óvatos. Az, aki mongúzt akar fogni magának, pontosan ismeri a vadon élő mongúz lelkét; ezért nem is reménykedik benne, hogy be tudja csalogatni a kalitkába. Úgy értem, egyedül nem. Ehhez segítségre van szüksége. Nem, Leslie száhib, nem ételre és nem édességre, hanem az irigységre. Mert talán elfelejtettem említeni a mongúz jó tulajdonságai között az irigységet. A mongúzt fogó férfi már a hadművelet előtt kölcsönkért a barátjától, vagy ismerősétől, vagy egész egyszerűen pénzért bérel egy szelídített mongúzt. Ezek után kirakja a kalitkát, beteszi a kígyót és vár. Várja, hogy a közelből a kalitka köré gyűljenek a vadon élő mongúzok. A kis állatka egyetlen, hatalmas ugrással eltűnik a ketrecben, nekiesik a kígyónak és megpróbálja megölni. S mit gondolsz, mit tesznek a többiek? Egy mongúzként törnek be a kalitkába az idomított állat után, mert az irigység legyőzte a szívükben az óvatosságot. Mi a tanulság ebből, Leslie száhib? Nem, egyáltalán nem az, hogy a piacra kell menni mongúzt venni, mert ehhez nem kell sem kígyó, sem türelem, hanem az, hogy semminek, de semminek nem szabad legyőznie a szívedben reszkető óvatosságot! Semmiféle érzelem nem élvezhet elsőbbséget az óvatossággal szemben: sem szerelem, sem gyűlölet, sem hála, sem irigység. Hogy akkor mi az értelme az életnek, és egyáltalán hogyan lehet így élni? Azt hiszem, rosszul fogod fel a dolgot. Ha az érzelmek elnyomják az óvatosságodat, halott vagy.
Rágódott rég egy kérdésen a földigiliszta:
Miért utálja őt az ember, hiszen olyan tiszta?
Nem volt képes felelni rá sok oktalan állat,
hogy terem az emberszívben undor és utálat.
A bagolynak semmi keresnivalója a pacsirta fészkében.
Ez a döngicsélés jelent valamit. Olyan nincs, hogy csak döngicsélés van meg zümmögés, és az nem jelent semmit. Ha döngicsélés van meg zümmögés, akkor ez azt jelenti, hogy valaki vagy valami döngicsél, illetve zümmög, és amennyire az én műveltségem futja, az egyetlen elképzelhető ok, ami valakit döngicsélésre, illetve zümmögésre indíthat, abban a tényben leli magyarázatát, hogy az illető egy méhecske.
Az édesvízi halak szempontjából a tó sziget: olyan lakható vízsziget, amelyet barátságtalan szárazföld vesz körül.
A tigris, melyet ketrecében látsz őrülten fel s alá járni, ezzel egy időben valami olyasmiben mélyed el, amit egy ember bizonyára gondolatként értékelne. Ez a gondolat pedig egy kérdés formájában ölt testet: Miért? "Miért, miért, miért, miért, miért, miért?" kérdezi a tigris önmagától, óráról órára, napról napra, évről évre, amint végtelen rója ketrece rácsai mögött. Nem tudja elemezni, nem tudja feldolgozni a kérdést. Ha valami módon meg tudnád kérdezni az állattól, hogy: Mit miért? – képtelen lenne választ adni rá. Mindazonáltal a kérdés olthatatlan lángként ott ég az elméjében, olyan soha nem enyésző fájdalmat okozva, mely érzéketlenné teszi, végül pedig az állat végső letargiába esik, amit a gondozók az élet visszafordíthatatlan elutasításaként értékelnek. És ez a rákérdezés természetesen olyan dolog, amit egyetlen tigris sem tesz megszokott élőhelyén.
A gazdi nem teljesen ember, hanem kicsit maga is állat: hajlandó elragadtatottan bámulni a macskájától ajándékba kapott kövér gilisztát, hogy aztán egy óvatlan pillanatban visszavigye a kertbe. (A gazdi gyereke ilyenkor kimegy, megvigasztalja a sokkos kukacot és ujjal előfúr neki, hogy könnyebben vissza tudjon mászni a földbe.) A cica pedig boldog, mert végre ő is adhatott valami finom falatot a kétlábúaknak, akik láthatólag hamar el is fogyasztották - hiszen a giliszta eltűnt!