Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?
Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Szeretném tudni, hogy miért csak a Földön alakult ki az élet és a fejlett civilizáció? Szeretném megismerni az ösztönök törvényeit, azt a sok titkot, ami a természetben van, hogyan alakul ki az állatvilágban a jóság és a gonoszság. Nem arra gondolok, hogy az erősebb felfalja a gyengébbet, hanem arra, amikor a gyengébb rafinált gonosz ötlettel elpusztítja a nála látszólag erősebb ellenfelét, s azzal azt bizonyítja, hogy a gyenge is lehet erős.

Éles a szeme a vadnak,
ragadozónak, szabadnak.
Mint a kék tél s a gyötrelem,
világos és könyörtelen.

Amikor egy ember megöl egy tigrist, azt sportnak hívják, amikor viszont a tigris akarja elpusztítani az embert, azt kegyetlenségnek nevezik.

Az állatoknak sokkal szebb lelkük van, mint nekünk. Sosem hazudnak.

A kutya nevelése a kutya számára sem könnyű. Ki kell bírnia röhögés nélkül, hogy ez a sürgölődő, őt becézgető és a kedvét örökké kereső személy azt hiszi, hogy a kutya mellett az ember az úr a háznál. Ha kibírja röhögés nélkül, a nevelés befejeződött: a kutya átnevelte az embert.

Madarak szálltak a csillogó víztükör felett, ringatóztak a szélben, miközben megfürödtek a napsütésben. Béklyó nélküli, egyszerű életük ösztönös és szabad lehetett.

Azt is mondják, hogy ha a nőstényhattyú meghal, a párja csukott szárnnyal nagy magasságból a földre veti magát, és elpusztul.

Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyűlölt és üldözött, egyedül élő, némán szenvedő.

Minden csigának olyan a háza, amilyent maga nyálazgat magának.

Az állatok ismerik egymást, az ember nem.

Mert a félelem az ördög varázsfazeka. Megpillantlak. Egész kedvesnek látszol. Közeledünk egymáshoz. És egyszerre félni kezdek tőled. Mert ki tudhatja, hátha rosszat akarsz nekem, bántani fogsz. Védekeznem kell. Rád vicsorgok. Mire te is félni kezdesz tőlem. Most már ketten vicsorgunk egymásra: ne közeledj! Nézd, mekkora kő van a kezemben. És hordozható rakéta a vállamon. Maradj távol tőlem, vagy még jobb, ha eltűnsz. Különben agyonütjük egymást. Később már ezzel kezdjük. Állatokkal különösen. Mi leszünk a Karinthy-féle nyuszi gazdája, a menekülő nyúlé, akit agyonverek, mert nem érti a rohadt, hogy csak meg akarom simogatni.

Nyilvánvaló, hogy a macskának van humorérzéke. Éjjelenként - miután gondosan tanulmányozta a környékbeli kertek kerítéseit, és megállapította, hogy egyik kutya sem tud kijönni -, leül a kihalt úttest közepén, az ívlámpa alá, hogy mindenfelől jól meg legyen világítva, és buddhistához méltó nyugalommal mosakszik. A kutyák a kerítéseknél őrjöngenek, hörögnek, vicsorognak, de a macska mintha nem is hallaná őket.

A majom farka nem következménye az orrának, bármilyen gyakran látod is a majmot átmenni azon a vékony függőleges sávon, amire a látótered korlátozódik.

Nem öröm a lovaglás, ha a ló még a zabláját sem rántja meg soha.