A kritikus egy vagy több olyan tévedése, ami egy írót elnémít vagy úgy megzavar, hogy soha többé nem találja meg a biztonságérzetét, olyan merénylet, mintha valaki egy a magasban a produkcióját végző artistára kezdene lövöldözni, míg csak le nem esik.

A gyerekben az a csodálatos, hogy rendkívül igazságszerető, és a saját személyére kedvezőtlen döntéseket is elfogadja, ha indokoljuk neki, és ha emberszámba vesszük.

Hogy ismerkedik meg az ember valakivel, akit egész életében ismert, csak hát úgy látszik: mégsem?

Az igazi veszedelem azokban az órákban rejlik, amelyek simának látszanak.

Egyszerre kell tervezgetni és dolgozni, mert ha valamelyik kimarad a kettő közül, nem teljes az élet.

Voltaképpen elég, ha egyetlenegy valaki tudja az emberről az igazságot. Elég ahhoz, hogy az ember élni tudjon.

Az élet hosszú-hosszú folyamat, minden órája hozhat váratlan fordulatot, valami meglepetést.

A felnőttek néha abból indulnak ki, hogy annak, aki fiatal, eleve nem lehet jogos kifogása.

Mindenki mindenkiért felelős. És az élet egyetlen élet! Mindenkié csak egyetlenegy.

Nem azok a percek a legsúlyosabbak, amelyekben valóban történik valami - lopás, hirtelen gyászhír érkezése, az órát megzavaró, váratlan dolog -, hanem a látszólag ártatlanok, üresek.

Az ember nem mondja - viseli a gyászt. Attól, hogy hallgat, tán még feketébb lesz odabelül. Pedig jó lehet könnyülni. Vannak, akik a szavaktól könnyülnek.

A gyerekeknek általában van jellemük, csak a felnőttek kinevelik belőlük. A túl okos felnőttek.

Míg fiatal az ember, ahogy leteszi a fejét, már szunnyad, ha pedig megöregszik, elszundít ugyan hamar, de fel is ébred, aztán csak néz, töpreng, mintha úgy rendezte volna a természet, hogy mikorra már nagy darab idő van a háta mögött, legyen módja végéggondolni.

Az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis kötelességem, hogy jót, irgalmasságot és igazságtételt valósítsak meg benne.

A szeretet, amivel szeretnek bennünket, mindig valamifajta kegyelem.