Az emberek nem könnyű rejtvények ám, Cigánylány! Olyanok, mint a tejüveges ablak, amely mögött látni a fényt, de nem tudjuk bizonyosan, mi okozza. Mitől világos? Mögéje kell menni a tejüvegnek, hogy értsük a dolgokat.

Attól, hogy az ember nem beszél valamiről, még gondol rá. Sőt. Többet gondol rá.

Szeress, ha van hozzá erőd,
és ha tüdőd kibírja
a hőséget, mit indulat
és test egyként parázslik!
Szeress. Tetőled eltűröm.
Szerethetsz mindhalálig.

Az örömtől sírtam, a szépség örömétől, a szavak értékének felismerésétől, attól, hogy így lehet mondani valamit, hogy könyvbe lehet zárni és kifejezni a mondhatatlant is.

Sose leszel te az enyém, álmom maradsz, míg csak élek,
szerelemről nem is szólok, nem remélek, nem is kérek.
Csak úgy jár körötted lelkem szerelmesen, lágy-szelíden,
mint ahogy a holdsugár jár halkan, félve, fehér vízen...

Jó uram, oly messze a szivárvány, oda nem jut el a vágyak szárnyán, az az ég, ahova szíve vágyik, nem ér el oda soha, hiába vágyik.

A zene menekülés volt, befelé fordulás, s ugyanakkor más is, mintha üzenetet bízott volna rá valaki, amit neki kell közvetítenie, figyelt, mit kíván általa közölni valaki, aki már réges-régen nem él.

A csillagokat lesték, ha leszállt az est, örök igényüket, hogy csak úgy, a saját gyönyörűségükre verssorokat mormoljanak, és képzeletükben megpróbálják utolérni a szelet vad pusztai paripákon.

Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni. Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani.

Én megőrzöm titkos vágyaid, mindig, mindig.
Én ismertem minden álmodat, mindet, mindet.
Gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor, sokszor.

Olyasmi foglalkozás az írás, mint a játék, a gyermek komolyan veszi, és bár semmi lényeges nem függ attól, amit nagy gonddal végez, afelől, hogy csak játék, még csakugyan elfárad bele.

A nőnek nem szabad a tenyerén hordani a szívét, hogy mindenki belepillanthasson.

Ha kérek valamit, és megadja, szöveg nélkül tegye, különben hiába adott.

Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltűntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak.

Nem volt felelni valóm, hiszen nem mondott újat, ő nem fogta fel, hogy attól, hogy kölcsönösen szeretjük egymást, még úgy meg tud döfni, hogy térdre esem. Éppen azért, mert szeret, és mert én is szeretem. Csak az tud nekem fájdalmat okozni, akihez közöm van.