Egyazon percben nem léphet két irányba az ember.

Az élet, ha nagy gyűrődések után is, valahogy mindig kisimul.

Az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.

Nem felel a nappal,
és nem felel az éj, -
de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?

Az élet minden borzalom ellenére gyönyörűséges, és minden gyönyörűség között a legszebb, legédesebb az ifjúság.

Nekem nincs arcom, nincsenek vonásaim, minden összemosódik rajtam, amíg ki nem festem magam, csak maszkjaim vannak.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.

Szerettelek... úgy szerettelek, ahogy nem tudok és nem is akarok szeretni többé, kritikátlanul. Mindig én voltam a tiéd és nem te az enyém, akkor is távol tőlem, mikor a karomban voltál.

Közömbös emberekkel nem kellemetlen a találkozás, csak unalmas.

A halottak mindenestül meghalnak, és soha többé nem adható nekik semmi, sem engesztelésből, se szomorúságból, se szeretetből.

Ki kellett volna dobnia mindent, de rosszulesett a gondolat: a tárgyak közel hozták a távollevőket.

"Őrangyalom" - gondolta az öregasszony. Olyan furcsa gondolat volt, hisz az angyalnak se neme, se kora, ő meg már milyen öreg; fáradt őrangyala lehet neki, vagy az öregek angyala maga is elveszti időtlenségét, és liheg, siheg, míg ott járkál a botorkáló, egyre lassúdó léptek mögött?

Az emlékeket, sajnos, nem lehet átadni senkinek örökségül.

Szeme telefutott könnyel, ám a cseppek nem buggyantak elő, mintha valami különös, makacs erő kiegyensúlyozta volna őket a szemhéjak peremén.

A hűség tulajdonság, a hála tanítható.