Úgy írj, hogy körmeidre férjen,
de azt körömszakadtáig kell védeni!
Tízkörmöd tízparancsolatként
száz vers csodája töltse ki.

Ha ujjaidat hittel kulcsolod a tollra,
a papír kivirágzik magától is, akár a rét...

A törmelékből is katedrálist!
A pozdorjává szétzúzott szavak
szilánkjaiból is: a dadogásból
valami szépet, ami megmarad.

Ugyanabból a mindenségből
ötvöződtek a csontjaink,
ugyanabba az anyaföldbe
halunk, születünk vissza mind.

Mert örvényben éltem, örvénybe dobjatok:
morajló mélyére temessetek!

Aki igazán szereti a fát,
gyökeréig lelát.

Ős Egy, egyetlen Istenem!
Mélyed mélyébe semmisüljek,
te légy, te légy a mindenségem,
aki mindig voltál, s aki vagy.

Hajszálanként szerettelek,
méltóképpen a mindenséghez:
mindenestől, Egyetlenem!

Meghaltál, hogy bennem élj.

Úgy írjál, mint aki
egy villanásnyi-robbanásnyi,
gyújtópontnyi pillanatra
fellobbantja a lét minden lángját, tüzét.

De Európa szívéből szakadtam,
így csak osztják, ugor, vogul
hangon, e kancatejszagú,
hal- és zsírszagú nyelven
kiáltom túl az Óperencián is
őseim: szinte az Ős Sejt jaját-gyönyörét,
halandóan is halhatatlanul.

Micsoda viharzó Keresztút
húzódik a feldúlt levegőben!
Jézus-arcú, csapzott madarak
vijjognak, sírnak eltűnőben.

Mint az aranymosó az aranyat, az Isten
kimossa mégis életedből, ami jó.

Az Eiffel-torony tövéből, az Ezer Torony városából, a tornyosodó csodák magasából is visszafutnál. Hanyatt-homlok! Rozoga rokonaidhoz. Rozoga anyádhoz. Az évszázadok tornyosodó viharfellegei alatt közöttük tornyosodott fel az életed. Eleven, villámló tűztoronnyá!

Ők ott a Rózsadombon ingoványnál is süppedőbb fotelekben. Én itt Párizsban a tövisek csúcsán a titkos értelmű rózsa illatában. Távol a fotelektől. Távol az ingoványoktól. MEGINGATHATATLANUL! KRISZTUSBAN ÉS A NÉPEMBEN!