Hullok lefelé kerengve
népeken, tűzön-vízen át
vissza az ősi rendbe:

Az esztelen szeretet
még a hangyát is felnagyítja!

Évről-évre egyre jobban kifejtem magam ebből a végzetes földi gubancból. Fejlődöm? Igen! A mindent megoldó végkifejlet felé.

Ne felejtsd soha: vér csöpög
virradó tudatod fölött.
Anyád méhéből hull a vér,
földre csöpög a sorsodért.

Ha kijutsz majd a végső, túlsó partra,
szárítkozni kiülsz az örök napra.
Leszárad rólad múló földi voltod.
Boldogságod száj nélkül is
a sirályoknak elsikoltod.

Nem nézhetek saját szemembe,
csak véges végtagjaim láthatom,
pedig közben a végtelen
keresztülsuhan arcomon.

Mondhatjátok, hogy nem vagyok.
Vagyok, csak létem láthatatlan:
méllyé vájódtam, mint a völgy,
behorpadtam, akár a katlan.

Tested édes gyümölcshúsában
lappang szíved, akár a konok almamag.
Kihámozhatlak héjadból, ruhádból:
magozhatatlan szíved magházban marad.

A fekete földben feketén
súlyos titokként fekszem én.

Mindentudó bőröm mindent megért:

Engem is szétzúzott e század!
Én is közéjük estem:
a reszelék, a törmelék közé:
megtöretett a testem.

Földbe gyökerezik a lábam,
bűvös delejként érzi talpam:
csodálatos, rejtélyes ország
rejtőzködik, lappang alattam.

Mindent összegyűjtök belőled.
Csak testedből lett puszta por.
Izzó bensőmben éned minden része
teljes lényeddé összeforr.

A szőnyegben, mint hang a húrban,
csak alszik lépteid üteme,
lábad minden nyoma léptem nyomában
zúg, mint a felébredt zene.

A mélybe csak tested merült el,
csak ő tűnt el a föld alatt,
de lényed lényege ezer felé
szóródva is köztünk maradt.