Valahol mindig ott lobogtál
a Tejutak gomolygó vak csillagködében

Ami megtörtént, örökre összetört.

Nincsenek céljaim,
hogy ez vagy az legyek.
Vagyok, aki vagyok,
lényeg, hogy létezem.
ÉLETCÉLOM MAGA AZ ÉLET!

Egyszerre légy a tűz, a jég:
az idő ablakára
lángolva fagyj rá, csak lobogjon
éveid jégvirága!

A margónak is csak a margóján:
szegények, szentek közt íródik,
csupasz lények között fogalmazódik
megfoghatatlan életem...

Hol vagy? Ó, nem tudom! Mi rejt?
Magasság? Mélység? Van-e ég?
A tarka földi színpadon túl
elindulok mégis Feléd.

Miközben gyakoroltam a bűnt, néha a jót is elkövettem.

Uram!
A végtelen terében állsz,
végességünkre tárod ablakod.
Minden felborzolt tollú lény
a lét-nemlét keskeny peremén
ablakpárkányodon vacog.

Odaát vár a határtalan,
ott majd nem lesz ajkam, poharam,

Mutogatja magát a mutató,
igazi időt nem mutat,
a Megmutathatatlan ott él
valahol a mutatók alatt.

Lényem a szél fújja:
lapoz az Isten ujja,
minden betűm és pontom
boldogan beleborzong
az Ő lélegzetébe.

A Semmiből Isten felé
tartok a föld porában.
Micsoda szédítő, vad út
örvényén jár a lábam!

Bárcsak kavics lehetnék, egyszerű,
tenger-csiszolta-vájta ősi mű,
olyan, akit a sodró Eredet
boldog, lázas örvénye felvetett,

A szenvedés jobbá gyaluljon,
többé lenni: a vágy űz, nem hagy.
Üljön körül a mindenség is,
könyököljön reám egy csillag.

A gomb csak ingemről szakadt le,
de én, mindenről leszakadtam.
Anya! sorsom bűvös szövője!
Miért hagytál így egymagamban?