Életem gordiusi csomóját kicsomózza
kibogozza a halál.

Nincsen életrajzom, csak életem. Én nemcsak lemorzsolom, leélem, hanem át is élem az életet!

Az idő ablakára fagytam, mint a kristály,
Szilárdan tündököl lábam, kezem,
De így is szédül minden porcikám:
A Folyam sodrára emlékezem.

Nem az él, akin csak áthömpölyög,
de aki önmaga is élteti az életet.

A cseppben is ott zúg a tenger...

Gyökereidtől-lombkoronádig
tetőtől-talpig
mérd meg s vállald magad!

Ringó-hullámzó mozdulataid
hullámvasútján lebegve szálltam
tested gyönyörű csodái fölött.
Véred világított az éjszakában.

Mindent valaminek az éhe hajt.

Csodálkozom, tehát vagyok.

Hogy visszatérjek hozzád, nincsen rá remény.
Megye-székhely! ott székelsz szívem székhelyén.
Várfalként véd múló, törékeny életem.

Néha van, néha nincs,
néha árny, néha fény,
az Isten is tűnő tünemény...

Ha örök tél jön, csókod ízlelem,
s gyümölcs-illattal telik meg szívem.

Múló éveim, örömöm
zsongó véremmel köszönöm!

Közelharc. Írógépfegyverkattogás. Leadok egy sorozatot: robbanó, lőporfüstös, őrült, de pontos képek, metaforák sorozatát. Szívenlövöm a papírt. Főbelövöm a nagyfejű földi logikát. Eltalálom a szavak lényegét, szívét. Tatatatatatata... Dörrenő telitalálatok. Mindhalálig!

Ne csak végére tartsd a csattanót
egész versed egyetlen csattanás legyen.