Csak egyszerűen azzal kell foglalkozni, hogy legyen valami az ember, legyen különleges, vagy szuper, vagy valami addig a pontig, ahol már az ember nem is tudja, miért van erre szüksége, csak egyszerűen azt hiszi, hogy szüksége van rá.

Nem hiszem, hogy az ember valaha is kitöltheti az elveszett dolgok üres helyét. Nem hiszem, hogy a hiányzó részek újból belénk illenének, ha egyszer már hiányoztak.

A szakítást nem csinálják az emberrel, hanem csak egyszerűen megtörténik velünk.

Ha az emberek olyannak látnak, mint én magamat, ha képesek lennének az emlékeimmel élni, akkor szeretne engem bárki?

Soha nem szerethetsz annyira egy embert, mint amennyire hiányzik.

Mi értelme van élni, ha az ember legalább nem próbál meg valami jelentőset cselekedni?

Olyan nehéz elmenni - egész addig, amíg az ember el nem megy. Mert utána ennél könnyebb istenverte dolog már nincs is a világon.

Elmenni akkor is nehéz, ha az ember egyébként akarja a dolgot.

Azért figyelünk oda az emberekre, hogy magunkban el tudjuk őket képzelni, és meghallgatjuk az összes szörnyű és csodás dolgot, amit saját magukkal és másokkal teszek, de végül a hallgatózás sokkal többet felfed belőlünk, mint azokból, akiket megpróbálunk megfigyelni.

Az emberi nyelv olyan mint, a wasabi, mert hihetetlen az ereje, és ezért nagy önmérséklettel kell alkalmazni.

Az embereknek nincsenek jó tükrei. Senkinek sem könnyű elmondani, milyennek lát bennünket, és nekünk is nagyon nehéz kimutatni, hogyan érzünk.

Ha minden alkalommal idegösszeroppanást kapnék, amikor valami szörnyűség történik a világban, már rég tök zakkant lennék.

Nem azt állítom, hogy mindent túl lehet élni. Csak azt, hogy mindent túl lehet élni, kivéve azt a bizonyos legutolsó dolgot.

Az örökkévalóság jelenekből font szövet.

Olyan sokan vannak az emberek. Könnyű megfeledkezni arról, hogy a világ tele van velük, zsúfolásig tele, s minden egyes személyről el lehet képzelni, hogy kicsoda... és rendszerint hibás az elképzelés.