Az élet játékként kezdődik, és egy halálig tartó küzdelemként végződik.

Van, aki élete során sosem emeli fel a tekintetét a földről. Mások repülésről álmodnak.

A másodkézből hallott beszámolók nem adnak választ az igazi kérdésekre.

Az anyai szeretet kritikátlan, önzetlen és önfeláldozó, az anyai szeretet mindent megbocsát: a hisztizést, a könnyeket, a közömbösséget, a hálátlanságot vagy a kegyetlenséget is. Az anyai szeretet egy fekete lyuk, ami elnyeli a bírálatot, felment minden vád alól, megbocsátja az istenkáromlást, a lopást és a hazugságot, és még a leggonoszabb cselekedetet is olyasmivé változtatja, ami nem az ő hibája.

Azt mondják, arról írjunk, amit ismerünk, mintha az ember valaha is írhatna arról, amit ismer, mintha az ismeret elengedhetetlen volna, holott a legfontosabb a kívánság.

Semminek sincs soha igazán vége. A sors ravaszul törekszik középre, mint egy gombolyagban a szál. Körbe-körbe tekeredik, újra meg újra keresztezi egymást, míg végül csaknem láthatatlanná válik az évek szövevénye alatt.

Ahhoz, hogy a határokat túllépjük, előbb meg kell tanulnunk a szabályokat követni.

Az emlékezet teszi, amit tenni szokott: hihető részletekkel tölti ki a hézagokat, miközben a többi a sötétben forog, mint egy fekete gyapjúfonallal megrakott orsó.

Az élet másból sem áll, mint elvarratlan szálakból. És néha a fonalról, ami olyan kétséget kizáróan a labirintus közepébe vezet, kiderül, hogy csak összegubancolódott madzag, és ott maradunk rémülten a sötétben, és egyre jobban eltölt bennünket a meggyőződés, hogy az igazán érdekes események tőlünk egy kőhajításnyira folynak továbbra is, de már nélkülünk.

Az igazság olyan, mint egy hagyma, szövet és bőr egymásra simuló, szorosan illeszkedő rétegei valami körül, ami könnyet csal a szemünkbe.

A rosszfiúk nem mindig viselnek feketét, és az erdőben eltévedt kislány néha méltó ellenfele a nagy és elvetemült farkasnak.

Amit négyévesen készpénznek veszünk, azt kegyetlenül ragadják el tőlünk hétéves korunkban.

Kevés olyan haláleset van, amitől kevesebbek leszünk. A saját törzsünkön belüli veszteségeket leszámítva a többség közönyön kívül semmit sem érez egy idegen halálakor. Drogpénz miatt leszúrt tinédzserek, otthonukban halálra fagyott nyugdíjasok, éhínség, háború vagy betegség áldozatai; sokan színleljük, mintha ez megrázna minket, mert mások ezt várják tőlünk, de titkon felmerül bennünk, hogy minek ez a nagy felhajtás?

Ahogy öregszünk, az érzelmi kapacitásunk exponenciálisan nő.

Éjfél után, amikor Isten egy kozmikus viccnek tűnik, és senki sem figyel senkire, nincs-e mindannyiunknak szüksége valakire, akit megérinthetünk?