A gyilkosság áldozatot, tettest, tanút, gyanúsítottat, egyszóval mindenkit számtalan váratlan módon változtat meg. Egy "trójai" vírusprogram, ami megfertőzi a lelket, kapcsolatokat szakít meg, emlékeket hamisít meg, vagy még rosszabbat tesz velünk.

A szeretet olyan, mint a hó: mérhetetlenül sok szó van, mind kivételes és lefordíthatatlan.

A jó és a rossz közötti határvonal úgy elmosódik, hogy a kettő szinte megkülönböztethetetlen, és csak jóval azután vesszük észre, hogy egyáltalán létezik, ha már átléptünk rajta.

Az első benyomás sokat számít: a későbbiek szerint formál bennünket.

Semmi sem fejeződik be. A történetünk valaki más meséjének a közepén kezdődik, csak ki kell bogozni az elbeszélés összegubancolódott szálait.

Milyen picik a sorsunk építőkockái! És mégis milyen bonyolultan kapcsolódnak össze! Elég egyet eltávolítani, és az egész összedől.

Egy-egy elveszett kincsre száz tejesüvegkupak jut, amit a felkészületlen aranykereső kénytelen kiásni.

A szeretet az egyetlen állandó ebben a szorongásos, racionális világban; a szeretet és a sötét oldala, a gyűlölet.

A ma tudománya a tegnap varázslata, és a ma varázslata könnyen lehet a holnap tudománya.

Az idő szeletei úgy simulnak egymásra, mint a szekrényben a lepedő hajtásai: a múlt sokszor olyan közel kerül a jelenhez, hogy az események érintik, sőt olykor átfedik egymást.

Minden ember titkon szerelmes a saját halálába, és egy csalódott szerelmes elkeseredésével hajszolja.

Nem létezik jelentéktelen dolog. Mindennek ára van, minden összeadódik, míg végül megbillen az egyensúly, és ismét elmegyünk, megint az utat rójuk, és azt mondjuk magunknak: talán legközelebb.

A szerelmet nem lehet áldozatokkal megvenni.

A halottnak nincs mit veszítenie, és akinek nincs mit veszítenie, az túljutott a kétségbeesésen egy szinte már boldogságnak nevezhető állapotba.

Nem lehet lekötni. Szabad szellem vagyok: oda megyek, ahova a szél repít.